Mostanában elég sok blogot olvasgattam és rájöttem, hogy nekem bezony felesleges itt írogatnom, sosem érem el azt a szintet, amire áhítozom. Nem firtatom az okokat, de az megállapítható, hogy agyi gátlásom van a tartalmas és esztétikus gondolatok kifejezésére. Ezen nem lehet változtatni.
No, ezért amit most írni tervezek (egy könyvajánló), az sem lesz éppen olyasforma, mint ahogy én azt kifundáltam magamnak. Nem értek a kedvcsináláshoz, a lényeg elvész a sorhalmaz között.
A könyv a Hideghegy címet viseli. Gondolom sokan felhorkantok, mert a videotékából ismerős lehet a filmváltozat és legyintetek egyet rá, hogy "ugyan már, egy tipikus, könnyeztető, hatásvadász produkción nincs mit ragozni, irodalmilag aluliskolázott, aki megteszi".
Pedig nem rossz egy könyv. Charles Frasier írta, nekem a neve ezelőtt semmit nem mondott bevallom. A filmváltozatot sem láttam, a borítóból leszűrtem annyit, hogy a kik a főszereplők. Lehet, jobb így "előképzettség" nélkül, nincs unalom, nincsenek teljesíthetetlen elvárások.
A történet igazából nem egy kibogozhatatlan szövésű mese, szigorúan egy szálón futó eseményekkel, cikornyás sallangmentes romantika. Az amerikai polgárháború idején játszódik. Főhőse Inman, aki egy hegyek között felnőtt, egyenes, őszinte fiatalember. Szülőhelyén összeismerkedik faluba újonnan érkező lelkész leányával, Adával. A találkozásból annak rendje és módja szerint szerelem lesz, de közbeszól a háború, a fiúnak is be kell vonulni, megsebesül. Ada édesapja meghal, önellátóvá kell válnia.
A regény cselekménye Inman varázslatos, kalandos, ezer veszéllyel teli útja a szeretett lényhez.
Nagyon szerethető ember a fiú. Természetben felnőtt, erkölcsös, érző lény, a háború értelmetlenségét konsatatáló, értelmiségieket meghazudtoló világlátással, élni akarással, megrögzött hittel egy boldog életben. Ismeri a madarak énekét, a kövek párbeszédét, az állatok nyomát, a pusztai nép apró rezdüléseit. A természet gyermeke és egy művelt ember egy személyben. Pedig nem tanult ember ő. Aki a jót magában hordozza, annak nincs is rá szüksége.
Iszonyatos kínokat áll ki, becsapják, meghurcolják, kutyaként láncra kötve ostorral meneteltetik, emberölésre kényszerítik, sokszor megcsapja a halál szele. De ő ettől sem fél. Annyiban sajnálja magát, hogy többé nem láthatja a zsigereiben élő komor, szeles, koromfekete büszke sziklát, a Hideghegyet, nem szagolhatja az ismerős mézédes illatokat és legfőképp nem láthatja Adát, az eszményképét. De nem lázad, tudja, hogy korántsem bztos az, hogy eléri-e a célját, de mindig feláll a sárból. Napokat éhezik, csonttá fogyva, szinte delíriumban halad előre, húzza a lelke.
Ada kezdetben egy tipikus elkényeztett úrilány. Idős, lelkész édesapjával ketten élnek, ugyanis édesanyja születéskor életét vesztette. Édesapja azonban beteg lesz, tüdőbajos, ezért levegőváltozásként Hideghegyre "költöznek". A könyv írója szomorkás arcú, sápadt, kissé légies, koromfekete hajú szépségként említi, akinek udvarlók tucatjai teszik a szépet, de ő egy határozott, konok, mindenről véleménnyel rendelkező nőszemély. Egy adag elitség van benne kellő emberséggel megfűszerezve:)
Kapcsolatuk nagyon rejtjeles a könyvben. A kor hagyományai szerint nyílt szerelemvallásról szó sem lehetett, a háború ellehetetlenítő világa miatt a fojtott érzéseket elnyomja a realitás hidege. Még csak meg sem csókolják egymást. Pedig ők egymásnak rendeltettek. Tudják, érzik ezt, kimondatlanul is, holott titokban mindkettejük bizonytalan a másik érzéseiben. Nem ígérnek egymásnak semmit, felvállalt látszatudvariaskodással válnak el.
Bizonytalan és biztos egyszerre minden.
Ada közben magára marad. Tehetetlenül ül a gaztól burjánzó birtokán, éhezik, rokonok híján remeteéletet él, tudása, ereje, kedve sincs a gazdaság felvirágoztatásához. Tudja, hogy az állapot zavaró, de csak céltalanul sodródik. Ekkor jelenik meg a harmadik főhős, a nagyszájú, erdő gyereke, talpraesett Ruby, akivel hosszú hónapok alatt felvirágoztatják a birtokot.
Ruby a természet része. Szögletes, csontos vonásaival, napbarnított bőrével, iskolázatlan bölcsességével. Saját maga volt egy személyben a saját édesanyja és édesapja is. Arra született, hogy a lehetetlenből is kiutat találjon, józan ésszel, verítékes, testet-lelket fárasztó és egyszerre építő munkával. Ő a természet része, őstudásával rátapint az élőlények szokásaira, bár néha megmosolyogtatósan naiv és őszinte megnyilvánulásai vannak. Szeretnivaló, eleven lény. Egy harcos tyúkanyó-kislány:)
Bevallom, még van hátra cirka 40 oldalam, de elolvastam már a végét. Sajnos nem happy end, lélekemelő, könnyeztető a végkifejlet. A könnyeimet is úgy kellett visszaerőszakolnom magamba, mert hát ugye az ember más előtt nem sírhat következmények nélkül.
Az őszinte, tiszta szerelem elérte célját. Nagy idő nem adatott meg nekik, de ebben a röpke pár napban ők annyit éltek, mint más egy matuzsálem élet alatt. Inman boldogan mosolyogva hal meg Ada kezében, ők már örökre összeforrottak. A szerelmüket már semmi sem ölheti meg. Gazdagabbak lettek egymással, két nemes, őszinte lélek megtalálta a másik felét és csoda-gyümölcsként egy kislányt adott ennek az érdemtelen, gyilkos világnak.
Igazán nem akarok belőle idézni, mert minden rész jó, de mégis: Ada írni akar egy cikornyás, nem őszinte, "hivatalos" választ a kórházban lévő Inmannek arról, hogy megvárja-e. Meg is születik a mű(mert ez csak az), de elégedetlen lesz önmagával és sebtében ír egy igazi egy mondatot: "Kérem, jöjjön vissza hozzám, várom."
Amúgy nagyon szép a nyelvezete, nem vagyok híve a hosszadalmas tájleírásoknak, de itt szinte mesélt a természetrajz, élvezet olvasni, a fordítás is nagyon változatos, színvonalas, csodás magyar nyelvünk örömünnepe ez....
(Tudom, talán unalmas volt ez a kedvcsináló , ám akinek kedve támadt, az olvassa el! )
(2006.10.28.)
