Feszül rajtunk a megfelelés, mint Jean Marais arcán a Fantomas-álarc. Máztenger alatt a saját sápadt arcunk reszket, hiszen mindekit csupán a bohón szórakozató ledérség, bohóc álarc, délutáni/délelőtti/nonstop diavetítések érdekelnek. Néha lehet búvárkodni, de csak és kizárólag tudományos, 'én megmutatom, hogy zseniális vagyok' szellemben sohanemvolt Übermensch szférába emelkedve. Légy jéghideg, vagy tűzforró, de langyos sohasem, mert avval csak gargarizálni szoktak és tudod, annak köpés lesz a vége, úgy, hogy szegény Maci még a pizsamáját sem húzta fel. A legkommerszebb unikumok, royal flushok-höz kell magadat hozzáverni/felemelni, nüansznyi szürke csepeg a szivárványba, szétperzsel a fantomfájdalom, mert se kint, se bent nincs érzelem (sem). Pedig olyan jó lenne elmondani, hogy faltoltunk rendesen életünkben és csupán lepattanókban vagyunk a torna királyai. A rétegek egymásra csúsztak és már rég takarják az epicentrumot, mert aki addig leás, annak zsigerig levásik a húsa. Csupasz lelket pedig nem rejt minden gyufásdoboz, pláne, ha az ember már egyben a boldogtalanság óntakarója alatt verejtékezik. A fű nő, a madarak dalolnak, az ember pedig nem talál ki önmaga labirintusából, az egyenlet kétismeretlenes (de bármely x-nél, y=0, azonosság 'ön' nélkül). A fájdalmakat jól fedi a púder, az elvek és a belénk vert tanítások elsodorják az álmokat, a sebekre nyomókötést teszünk, átáznak, de senkit nem érdekel. Lassan kivérzik a lélek, a vágyak katapultálnak, a test túlél, 'szív-sűrít', csillámpónikra filctollal rózsaszín smiley-kat rajzol az élet, te pedig már rég meghaltál, csak még nem vetted észre...
Ui.: Kellene tenni egy laza 'all in'-t a boldogságra.
