Fény.post.küld

Ritkán osztom meg (anti)szociális kalandozásaimat az élet sűrűjében, de ma eléggé felhúztam magam. A nyugalom megzavarására alkalmas, empátiát nyomokban sem tartalmazó sorok következnek, ezért kiskorúak/gyermeklelkűek/'lávpísz'rózsaszín pónisimogatók/esélyegyenlőségi ombudsmanok ne olvassanak tovább!
Az eset rém egyszerű, csomag jött, postára kell menni. Munkán innen és túl, hiszen az nemesít, lassan túlnemesülve korcsosul lélek, a test megtörik, de sajnos nem fogy:), fél órát szakítani 30 szekundumnyi tényleges életből (tudom, az értelmezés, de becsszó, van kijárat a labirintusból, csak összegabalyodnak a fonalak), tér-idő ( ha utóbbi jó, sokan vannak a előbbin, pattog a laszti) összefolyik, magunkat keverjük ki és bele a szürke 'mindenmindegybe'. A testi/lelki vákuumban postán előttem fél Dunántúl/Mordor, közvetlen 'elődöm' pedig egy nem 'többségi', díszpapucsos, vaságyastól 40 kilós hölgy, aki két 150 literes kukászsákba szuszakolt ágyneműgarnitúrát, hűtőszekrény nagyságú kartondobozt kíván feladni. Persze írni, papírt kitölteni nem tud, ezt egy tőmondat eufemizmusával közli is, de cserébe hatékonyan és sápítozva tördeli a kezét, várja a világmegváltást, mely csak neki, csak most, csak nem jön el. Zsákot emelni nem óhajt, szemmel tart, ver és mér, kijelenti, hogy 17 kiló, mérni sem kell, de felemeltetik vele a 'kínpadra' (mérleg), ahol bezony az egyik nagykorúnak bizonyul. Közben a szimpla csomagolás kihasad, kikandikál a csirketoll, de megkéri(!) a postást, hogy bánjanak vele finoman, 'vagy most hozzon be még egy zsákot és húzza bele?' Mindenképpen, sőt, jöhet egy kis spárga, kreppapír meg 10 méternyi fekete szigszalag, csak hogy harmonizáljanak a színek. Nemleges választ követően emeli a fagyasztóládát, de nem bír vele, a pultból előlép a postás hölgy, kettejük nettó össztömege 80 kiló alatt van, aki végül egymaga felemeli, mert kis barátnőm gálánsan átadja neki, csak simogatja a (mint utólag kiderült) 28 kilós csomag oldalát a nagy izmozás közepette. Kérdezi a postás, hogy van-e még valami, 'nám' választ követően nyugalomban visszaül, amikor a hölgy jelzi, hogy a cirka lábam között lévő anyóskergető bicajt is fel szeretné adni, így a maga pőre eleganciájában elöl-hátul talpig bevásárlókosárban...
Na, itt szakadt el a cérna, nem akartam látni, ahogy a kerekek átugorják a söntést, miközben a csengőcske csilingel, amint a nyereg beleakad a pénztárgépbe, várakozók fejébe etc...
Nem vagyok türelmetlen, kb. 10 percet néztem/hallgattam/'támogattam' a performance-t. Talán igazam van, de még az ellenkezője is igaz lehet (ad absurdum: egyszerre). Tanulság nincs, illetve talán annyi, hogy sosem győzhetsz olyanokkal szemben, akiknek kb. 24 órája (élete) van a Te fél óráddal szemben. A 'miért pont akkor' pedig kimeríti az óvodai ballagásokon osztogatott Murphy-törvénykönyvek előszavát. Megoldás nincs, talán a "Sz**jál rá, Töki! Menjünk bowlingozni!" adhat némi lepkeszárny-katarzist a fásult léleknek...:)