Fény.post.küld

Az egész téma úgy merült fel, hogy életkoromból adódó fokozódó nosztalgia és érzelgősség miatt nézegettem régi, gyermekkori fényképeket, amikben a felületes szemlélő számára egy a közös: 'fura ruhák és hajviseletek', bútorok, boldog békeidők szelleme és a gondtalan gyermekmosolyok (matematikailag messze nem egy, de tömöríthetőek, lényegében egy tőről fakadnak). Többször kaptam meg a maga módján jogos kérdést, hogy én mindig ilyen vidám vagyok-e? Szinte minden fényképen mosolyogtam akkor is, most is. Nem szeretem a műfélmosolyos, 'cigizős'/'ablakonkibámulós' etc:) igaztalan, töltet nélküli szenvelgést megörökítve, a művészet abban az értelemben már nem érdekel, amikor több energiát kell belefektetni a képaláírásos magyarázkodásokba, mint a családnak, de akár a felületes szemlélőnek adott pillanatnyi rózsaszín buborékba (képzavar(sic!), de én még értem:) Másrészt soha nem adom meg az örömet senkinek (javítva: vannak emberek, de az ő életük nem csupa móka és kacagás), hogy kopírozzam a mélyben zajló eseményeket és kb. printscreen-eljem őket az arcomra. Harmadrészt pedig egyszer egy kedves, igazmondó (nem részeg és nem gyermek, de még csak nem is férfi) azt mondta, hogy csak úgy vagyok 'majdnem szép' (tehát szinte már csúnya), hogy ha mosolygom, azóta hellyel-közzel idomodom a 'szépségipar' elvárásaihoz:) (sosem tudok, mert sajnos nem színes a gyurmám...)
Ez a facebook (de nem kell kicsinyeskedni, lehet helyettesíteni az 'élet' gyűjtőfogalommal is) pedig mindig híres volt arról, hogy itt csak tökéletes életű, tündérszépségű, Einstein (az egyenjogúság nevében Marie Curie) agyú és Teréz anya lelkű (szüfrazsettesen hazudtolom önmagam) 64 fogas mosolyú csodalények 'laknak'. 
Ez így a 'normális' (legveszélyesebb tulajdonság), a mutogatás alanyi jogon jár, csinálom én is kicsiben, más nagyobb volumeneket mutat (oszd meg és uralkodj-történelem tanáraimnak üzenve: mea culpa)
Annyi üresség van üres, de gyönyörű mosolyokkal körítve. Az üresség mosolyok nélkül is az egyik legfájdalmasabb tulajdonság számomra. Naponta csalódom és lehet nevetni, de teljesen le tud taglózni az érzés. Régebben tovább tartott a 'sokk' okozta bénultság, ma már csak a hegek sajognak legtöbbször. 
A legnagyobb disszonanciát mindig az váltja ki, hogy szeretem a 'jó lelkű' tisztességes (nevezzük csak ilyen semmitmondóan közhelyesen, de legalább józanul) embereket. Régebben hittem benne, hogy a hasonló a hasonlóban oldódik elven (figyelmen kívül hagyva a Nők lapja/Joy stb. az ellentétek vonzzák egymást tanait) az ilyen emberek megtalálják egymást, mert a közös lélek felismerhető három szempillantásból és kb. ugyanennyi mondatból. Közben meg kiderült, hogy túl sokat fikciózom, az emberek nagyszerűen egyszerűek, megy a víz színén lebegés (közben én még úszni sem tudok, max. az árral). Bár valószínűleg a szabásmintámat rontották el, a sok különböző színű bohócálarcom, csillámporom alatt mindig ott buzog mindennek a mélyére lemenés vágya, a véresre koptatott körmök a lélek-élet-univerzális igazságok mezsgyéjén:) Közben meg langyos, koszos pocsolyában tapicskol az ember és még élvezni is kell. Ami furcsa hogy a saját gyermekkori fényképeim félénk mosolyaiban az összes később elszenvedett fájdalmam már jelen volt... Determináltság, rossz karma vagy csak hallucináció. Mindenki döntse el:)