Régóta érlelődött bennem a gondolat, hogy írok néhány mondatot a dolgozó nőkről/falvédőre tapadt hölgyekről illetve arról, hogy milyen tulajdonságokkal rendelkező 'némbör vánnak' érdemes mostanában lenni. Apropója igazán nincs, talán csak azon téveszmés gondolathalmaz, ami akaratlanul is egy virtuális tornasorba állítja netán kontrollcsoportra osztja az egy betűs állatokat (gy.k.: 'NÖ') éppúgy, mint a szüfrazsetteket, primadonnákat és Hamupipőkéket.
Pofonegyszerű a képlet különben, Isten megteremtette a férfit és a nőt, akik ugye sosem érthetik meg egymást, mert mindenki a másikat akarja plusz ugye azt a bizonyos szerelmes kosarat is fülön ragadva húzzák-vonják, amíg csupán az marad belőle, hogy hol szeret a cápa(li).
Különböző nemek (néha az igenek is talán) eltérő specifikummal és vélt vagy valós, de legfőképpen elvárt feladatkörrel, de közben mégis álmosítóan ugyanolyan emberséggel kellene, hogy rendelkezzenek. Engem így neveltek, az ember csak ember, aki azért születik, hogy Madáchon innen és túl küzdjön, húzza az igát, robotoljon, ne sírdogáljon, ha leoldódik a sminkje vagy tyúkszemes lesz a szívcsakrája.
Sosem kovácsolt nekem előnyt belőle az élet, hogy jány lettem, nem ember. (Max. a medve ölelt volna keblére, ha a sört már unja) Elmaradtak a rózsaszín hajcsatok (max. hajtsatok, rulez) , szivárvány hátára pattanás, koloratúr szoprán csivitelések, alanyi jogon járó kímélet, a habzsidőzsi pillanatok a 'jajdeszípvagy' rigmusokban. Nem neveltek külszíni fejtésekre, limbóhintózásokra, saját és egyéb testrészek tekergetésére, csókos szájas csücsörítésekre, nagy fekete lyuk szintű misztikumokra. Maradt az örökre a földhöz láncoló józanság, hadkötelezettség,a pénztelen posztó, a tudat, hogy mind meghalunk egyszer. A boldogulás kulcsa éppúgy nem a puszta kromoszómaszámon, szép fogakon és a 90D-n múlik (utóbbi merő outsiderség), mint ahogy békából chippendale fiúvá csókolt férfiúk vélt/valós karizmáján, devizáján és farvizén.
Minden pöttöm lánygyereknek kutya kötelessége, hogy akár magányos cédrusként (is jól fessen, hej) és éljen avval a áldás/átokkal, amit a sorstól kapott. Magyarra fordítva, ha csepegtetett beléd a Teremtő egy teáskanálnyi gógyit, akkor azért, ha nem, akkor pedig abból kiindulva agyalj, izmozz, vicsorogj, vérezz ki, ess térdre. (A sorrend tetszőlegesen variálható és több jó megoldás is létezik). A lényeg, hogy ne mástól várd az instant/konstant megváltást, miközben te a kályha mellett üldögélsz és jó esetben csak Morzsit vakargatod tátott szájjal (k)éjt nappallá téve.
Előbbieket hithűen bemagolva, majd atomjaimba építve, egy androgyn lúzer lettem. Aki húzza az igát, kettősen töri a DNS-ét, termeli a profitot, vonja a kövekeztetéseket, literszám izzadja a gondolatokat, de lényegében nem oszt nem szoroz, mert...
Nem misztikus, maximum annyira, mint a 2x2 aláhulló józansága, akinek a szájából az igen, az igen, a talán sem talány. Jó lenne csak apokrifokat közölni a foghíjak között olyan frekvencián, ami denevérországban már tiltólistás, de amitől a legyek és egyéb kétlábú állatfajták is döglenek. Hallucinogén, buborékmosolyokba burkolni a feltupírozott evidenciákat. Amíg alany van, az állítmány majd odacsapódik mellé és szalutál, vihogva alárendelni, de mellé soha. Lenyelni a mindent egy tál vacsoráért, izzani a jégtömbökön, hőre lágyulni szekundumokon belül. Nem haverkodni, anyáskodni az amorózókkal, latin loverek-kel.
Szeretne félni a mindentől és a semmitől. A szőrös, fogas, nyálas lényektől, lányoktól, az unikornisoktól, csillagharcosoktól, Chuck Norristól. A szennytől, a nyomor bugyraitól, a kinyújtott kezektől, fehér zászlóktól, a megalvadt bánattól. Sugárhányást kapni a magánytól, himlőhelyeket vakarni a járdaszélen, suttogni és sikongatni a közönségdíjasok között.
Jó lenne halálosan elfáradni, meghalni minden légvételben, az összes ATP-t felhasználni két kifli nejlonzacskóban történő ujjon pörgetésében. 1,8 métertől emelni a lelket, 20 cm-ig ásni a döghúst, 10 másodperc alatt elmormolni a Miatyánkot, 5 perc alatt élvezni a végtelen történetet. Két szolid pillacsapás között gyorsulni százig és faltól falig csapódni a gerjedelmekben. Véreset könnyezni csuklás közben, levinni a hangsúlyt a kérdőmondatok végén. Félkemény, dőlt vesszőket a piros pontok helyett, belebakizni a sormintákba. Simán lekötni a félrefordításokat, leejteni a sze(rel)meket.
Minden kancsal lábjegyzettől, kiköpött rágógumitól, előételtől párásra nevetni a tükröket, monogramokat tetováltatni a lelkünkre, örökzöldet sikítani. A nyelvek alá szívecskéket rajzolni, kiköpni a megemésztett gerinceket.
Hinni akkor is, ha lecsípte a fényünket a mindennapok mocska, vágyni arra, hogy a semmi ága stabilan tartsa a hitünket, kipipálni az emelt fős, felhőtlen boldogtalanságot...
