Különben változatlanul szomorú vagyok.
Annyira sokat locsogtam, amíg végül ide lyukadtam ki, mert bármennyire is zabolázok, annál jobban lázadozom, vagy lehet, hogy pusztán láthatatlan ostorral nógatom magamat, naivul elhitetve, hogy tényleg jobbítani akarok, közben pedig tespedve sírdogálok a saját tehetetlenségemen.
Egyik nap a lépcsőházban üldögéltem, eldugott, hátsó osonójárat ez, ritkán futsz össze bárkivel, maximum nevetgélésfoszlányok, távoli beszéd morajlik ide fel. Itt talán nem figyel senki, az ember egyedül lehet. Azt akartam az előző mondat végére csapni, hogy a gondolataival, de visszaszívom. Van már egy olyan stádium, kicsit hamisan nevezzük ős-szomorúságnak/ mélypontnak/ gödör fenekének amikor már az összes indítékmorzsa elszállt, már vitatkozni és lázadni sincs erőd, örülsz, ha húzod-vonod magad és ha minden este jól megnyalogathatod a sebeidet.
Lassan ráeszmél az ember, hogy még barátokra sincs szüksége. Nincs, mert mindig ugyanazokat szajkózzák, adottak szituációk, megtelik a helyszín szereplőkkel, létrejön a találkozás és elhangzanak ugyanazok a mondatok. Mint egy beakadt lemezlejátszó. Meg kell nézni a naptárt, mert különben nem jössz rá, hogy ez 5 éve játszódott-e vagy néhány perce.
Most úgy érzem, hogy igazából sokat akarok az emberektől. Tudom, erről írtam már ezerrel. olyan vagyok, mint egy hosszú pórázra kötött kutya, amíg a rablánca engedi, addig vígan futkos (és írja a semmitmondó szavakat), aztán hirtelen fájdalmasan húsába vágva visszarándul. Visszatalálás önmagához? Nem tudom, már ezen sem tudok épeszűen gondolkodni.
Menekültem valami elől, ami bennem van, ha elhagytam, megszakadt érte a szívem, ha visszatértem hozzá ócsároltam. Vágytam valamire, netán elértem, mint a lopott holmi, égette a kezem, eldobtam, hogy jól sírhassak utána.
A blog célja alapvetően az ember fejében járó gondolatoknak a kibeszélése abban a reményben, hogy ettől majd jobban lesz. A megszabadulás tőlük lehetetlen vágy, nem is kell, ez is lehetséges.
Lehet a téma feletthárítóan elcsúszni, csak ekkor elveszik az, amiért a blogot valójában írom. Tudnék szülni (mint a mellékelt ábra mutatja) egy tucat "elolvastamnemmondottsemmit" bejegyzést, de akkor ami igazán foglalkoztat, az bennem maradna. Lehet, hogy másnak így is megfelelek, de magammal elégedetlenkednék.
Bár ez konstans így van, vagy emiatt vagy amiatt, ez már életem obligát alkotórésze.
Ültem a hideg lépcsőn (valami lehetetlen vonzalmam van a hideghez, rájöttem:), becsukott szemhéjam mögött élveztem a fekete bársonyosságot, megsimogattam a mogorva, hajlított vasakat, amitől nevetséges módon jobban éreztem magam. Vannak néha olyan érzések, pillanatok, hangok stb., amik valahonnan ismerősnek tűnnek, túlmutatva a deja vue-n. Ez is közéjük tartozott.
Van olyan fázis, amikor csak arra vágyom, hogy "legális" tudatvesztést szenvedjek el és ez ilyen volt. Nem tudom, hogy ez egészséges-e, de ezt a terhet cipelnem kell, ha tetszik, ha nem. Álmodni kell, sokat és szépeket, vagy játszadozni a felejtéssel, közben pedig ismételni önmagunkat.
A hazugság és ez sem vezet előre, de legalább nincs hiányérzet.
(2007.12.31.)
