Tegnap a nagy átlagnak megfelelően a fő munkahelyemen ((g)urUlógia) ledolgoztam a napi 1/3-os szentenciát majd 3 táskámmal a vállamon/nyakam körül (amelyik helyre háromnál kevesebb kézitáskával el lehet menni, oda nem érdemes, nem létezik vagy ritkán hívnak meg (randi, parti, Hawaii, újmódi huncutkodások:) átgyalogoltam második számú bázisomra, hogy felszabadítsam a bennem rejtőző Isaurát/Willyt. Útközben egy kis étel-ital kombinációért beugrottam egy pékségbe, ahol ahhoz, hogy bukszanyitó szabad kezem legyen, legkevésbé értékes/effektíven fogyókúrázó laptopos táskámat letettem egy nekem kb. térdmagasságában elhelyezkedő párhuzamos fém hengerekből álló tárolóra és teljes testem összes tolóizmával ott tartottam. Mínusz 2 dioptriámmal az almás lepényeket, tönkölybúzás rudakat fixíroztam, amikor a táska csont nélkül lepuffant a földre és kiterült. A boltosok azt hitték, hogy kényszertérdtartásos helyzetem végül bukásra juttatott, de földrengés híján megnyugodtak, hogy ma sem lesz parttalan vitájuk a 112-vel. Kb. a földön térdepeltem egy színvak és mozgáskorlátozott Twister-partiban, amikor újabb vevő jött be a pékségbe. Ami ugyebár a világ legtermészetesebb dolga, amennyiben az új vevő kezében nem egy hosszúra nyúló póráz lett volna, az ajtó pedig rácsukva egy aranyos kiskutya madzagjára. Úgy látszik, ez a térdfetisiszták napja volt, mert a zsinór kb. abban a magasságban feszült nekem. Átlépése kb. annyi stresszt okozott, mint a gerendán a hátrabukfenc (ne nagyképűsködj Ildi, érvényes az hátra nélkül is:) megboldogult 14 éves koromban. Egy kis diszkréten gaspoló kutyabalett előadás után tekintélyem utolsó morzsáival/Morzsival kivánszorogtam. Beérve a célhelyre éppen megszabadultam volna a béklyóimtól, amikor lakonikus tömörséggel közölték velem, hogy nekem csak 4 óra múlva kellett volna jönnöm.+/- 4 benne van a 2SD-ben. Ezután jön majd a nap/oldal/színtévesztés és a 3x1 Cavinton forte ineffektivitása. Gyorsan belehajtogattak az autóba és hazavittek. Otthon megnéztem a sérült laptopomat, mely kb. akkor szülte meg éppen a CD-írót (a feje már kint volt, komplettálni kellett) és autodidakta módon már a köldökzsinórt is elvágta. Deja vu a történet, mert 1960 kemény telén, azaz ötödéves egyetemista koromban lett végre egy használt 586-osom (ez a Commodore 64-n, XT-n, Mario-n, Prince of Persian és Prehistorikon szocializálódott énemnek maga az aranyhal volt). Soha életemben nem írtam (és valószínűleg nem is fogok) annyi DVD-t, mint akkor. Aznap lett beszerelve az új DVD-lejátszó, aminek székre ülés közben részeges karatemesteresen elsőre lerúgtam a kint maradt tartóját. Ez amúgy aznap volt, amikor a másodikon a párkányra hűlni kitett borsófőzelékből leesett a földre a főzőkanál). 
Visszaértem dolgozni, eljött az éjszaka, lőtték volna a pizsit, tiszta ágyneműt akartam húzni. A takaró huzatán egyetlen egy gomb sem volt, betippeltem, hogy a párnákon se lesz, de ez egy random vadházasság volt. Kísértem a sorsot, egy fia kéményseprőt sem tudtam volna kényeztetni. Éjszaka kocsiba kellett ülni, menni helyszínre. Amikor visszafelé jöttünk, akkor vettem észre, hogy a nadrágom kifordítva volt rajtam. Felbomlásig/vízhólyagig simogattam kínomban a külvilágra került pelenkaöltéseket és hálát adtam a jótékony ápol és eltakar homálynak. Visszatérve kabátban a tükörben nézegettem magam, azon filózva, hogy naiv lelkek számára csont nélkül elhihető-e, hogy ez egy új divat. (Halovány talán). (Amikor szintén egyetemista koromban egy egész nap sétálgattam a nyakamon cetlivel kifelé, majd a nap végén egy kávézós beszélgetős parti közepette felsikoltva észrevettem, de a többiek csak úgy reagáltak, hogy azt hitték, szándékosan hordom így.)
Pozitívum, hogy amikor éjjel felkeltem, kb. 5 másodpercnyi latenciával már tudtam, hogy 'bal lábbal kell kelnem', tehát semmi félrelépés. Illetve ma sem fogok éjjeli szekrényre tett vizet inni a konnektorból. 
Reggel napindító fénypontként a zuhanyzó vize elég forró volt, hogy feloldja a 3 az 1-ben poromat (amit ujjal diszkrét bájjal megkavartam) Mi kell még a boldogsághoz?:) (khm-khm:)
Ma, azaz másnap megint jött az urológia, ahol csupán egyetlen malőr történt velem: Az egyik konzíliumos beteg mellé guggolva/térdelve kb. deréktől térdbelsőig szimmetrikusan végigrepedt rajtam a papír műtősruha (azt hitték a beteg pelenkája szakadt szét). A 'milyen volt pőresége' újraértelmezést nyert, nem kellett hosszasan filozofálnom az alsóneműk színkombinációjáról, illetve a helyi varrodában meós lehetnék a skót szoknya soron. Természetesen ezt követően jött még néhány beteg, akivel masszív szemkontaktust próbáltam tartani, nehogy lenézzenek. Tehát aki attól tartott, hogy flörtölnék/ticelnék/megbolondultam az ma valószínűleg sajnos/szerencsére tévedett korra, nemre és betegségre való tekintet nélkül:)
Tanulság ma sincs, talán csak az, hogy néha muszáj 'fullban nyomni a kretént', még ha elszalasztjuk Oscar-bácsit is:)