(fikció)
Szokott azon gondolkodni, hogy létezik-e az ember életében egy töréspont avagy lineáris vonal, ami kettészakítja az életet, elveszi a madárdalt éppúgy, mint a közhelyes örömöket. Netán folyamatosan csúszunk le a lejtőn, lépkedünk lefelé a lépcsőkön, amíg lankára/mocsárba érünk?
Előbbire szavazott, bár mindig túl józan volt a tragikomédiákhoz és a hirtelen, semmiből támadt gerjedelmekhez. Hitt helyette másban, a részben determináltságban, két ember találkozásának szükségességében, teremtő erejében. Összességében ez volt akkora hülyeség, mintha mondjuk Vin Diesel/Claudia Schiffer randira hívására tette volna fel félhavi fizetését, de valami lagymatag blődség kell az élet sok egzakt, álmosító szöszéhez.
Ha éppen nem egész életét jellemzően rémálmodott, akkor úgy képzelte, hogy nincs első látásra hatalmas rádöbbenés, a napra lehet nézni, de rá nem népmesei csökevények, csak fokozatos megismerkedés, nevezzük elkoptatott szóval élve szimpátiának. A kis mikrokörnyezetedben éldegélsz, találkozol 10 az 'ennediken' emberrel és egyszer csak jön valaki. Ki miért és mikor? Müller Péter és Däniken (kinek mi jut) már halomra írta a bölcs dolgokat, ezért ezt önmagához hűtlen módon érezni és nem érteni akarta. (Na meg Jane Austen, akinek egyszerre is sikerült.) Jön valaki, aki bámulatosan ugyanolyan, mint bárki más, de te belenézel a szemébe és látod, hogy hideg/mély vagy fekete-e a tó odabent avagy lakatlan a sziget.(No meg az aura, csak narancssárga lehet, zöld nem, mert az ilyen szemű szörnyeket nem szeretjük.)) Beszélni akarsz vele, hallani, érteni, érezni, amit mond. Finoman, lassan, szépen, tisztességesen ismerkedni (ez még az 1800-as években forrt ki benne, így korabeli krónikákban utána lehet nézni, hogy tényleg így zajlott az ismerkedésnek, udvarlásnak csúfolt förmedvény). Közben pedig mélyen beleszerelmesedni a másikba. Belebújni a bőre alá, az agyába, szívébe, szemébe, gondolataiba. Véres körömmel ásni a mélybe, a kezébe fogni a lelkét, letörölgetni róla a korábbi ujjlenyomatokat. Beszélni mindenről, soha el nem apadó szómennyiséggel és a másik iránti tudásvággyal. Fuldokolni a jóban, miközben a másik éppúgy a legjobb barátod, lelki fegyverhordozód, étvágyad tárgya, mint a 9 és 1/2 hétben Mickey-nek Kim.
Azt szokta mondani, hogy akit igazán szeret, annak a szeme színét se tudja, mert nem lényegesen, fókuszpont előtt van, minden, ami kézzelfogható. Ha teljesen meg tudja mondani, hogy valakit miért szeret (kvázi egy post it-es cetlire alkoholos filccel felírható módon ), akkor az csak önmagunk hülyítése, ha semmit nem írsz rá, dettó.
A szerelmet úgy képzelte, hogy az egy hatalmas mágneses/elektromos (kinek melyik jut és melyik fizika órát hiányozta el), amiben a feleket egy szerencsére uralhatatlan erő lökdösi, taszítja egymáshoz és tartja egymáson (szinte 18-as karika), miközben teljesen mindegy, hogy kint mi történik, éjsötét árnyak (jah, meg a csillagok és a háború) közönyös ostobaság, embertelen értelmetlenség bagatellé válik. A két ember ereje összeadódik és ha a megfelelő lelkek találkoznak, akkor egy kiapadhatatlan teremtő erő jön létre, amely jóval távolabbra mutat, mint az izolált képességek szummációja.
Magyarul meg kell dögleni a szerelemben, máshogy nem megy. Ha nincs kínkeserv, szívfacsarodás, halálvágy, ugráló Riva Rocci, megette az egészet a fene. Akkor az első felvonást sem kell el/megjátszani. Pláne nem káposztát melegíteni.
Természetesen ritkán tartotta be a fentieket, mert neki az élet sok csuszát ütött avagy egyéb gyermekbetegségek okán nem mert nagyon álmodni.
Jött a nagy, a mindent elsöprőnek hitt kacathalom. Régóta ismerték egymást, mindig jóban voltak, logopédus akkor sem kellett. Ő mintha mindig (és a történet végkimenetlét ismerve épp soha nem lett volna). Történtek az egymásra nézések, kedvesen vicces beszélgetések, aztán ezen túl sokáig az ugar, a nagy semmi, az izoelektromos vonal. Eszébe sem jutott, hogy kellhet neki. Magára sosem úgy tekintett, mint a vágy villamosán elül ülőkre, ő csak a lény volt, aki bliccelt.
Mégis úgy benyalta, mint újszülött borjú a szavatossági időn kívüli tejport ( sok volt a Scully-s 'hinni akarok'). Megtörtént a találka, feszengés áthidalása, majd az első nagyon is kívánt csók, aztán a többi, de ez már csak puszta történelem.
Közben elérkezett a megcsalás is, 2 az 1-ben tényleg jó kis ital, keserédesen kócos a romantikája. Életében nem sírt neki annyit férfi és nem bizonygatta a szerelmét. Hatalmas amplitúdójú érzelmek kerültek konstans kinyilvánításra, pláne nem szomjasan és szigorúan éjfél után.
Szinte kibírhatatlanul fájt neki az egész, ha van olyan, hogy a szív meghasad, akkor az ott megtörtént. A mai napig meg tudja mutatni, hol lokalizálódik a lélek ez emberben, mert annyira tökéletes volt az imprinting és néha, nagy magányában és az óramutató ketyegése közben készségszinten elő tudja hozni. A könnyek már kiapadtak, egy-két évig nem volt aszály. A fájdalom, meg csak fájdalom. Bujdosik, lapul, de az önsajnálat a fülénél fogva előhúzza.
Akkoriban találta ki az alábbi mondást, hogy ''nálad rosszabbakkal való küzdelemben te nem nyerhetsz'. (Kiegészítés: küzdeni, csak nálad jobbakkal és jobbakért szabad.) Sokan nem értik, pedig nem egy kétismeretlenes egyenlet.
Az idő ugye a sebek nagy gyógyítómestere, de heget hagy maga után.
A heg nem tágulékony, max. ha kockáztatunk, kinyitjuk az ablakot és veszünk egy nagy levegőt. Minimális verőtérfogattal vegetálni lehet, más kérdés, hogy érdemes-e.
'Az élet él és élni akar.'..
