Befejezetlen sóhajok fogközeiben
haldoklik a repedt sarkú emlékezet.,
önmagunkba ürítjük a
férgeinkkel teli szekrényeket.
Hajdanán örökbe fogadott kínunk
felnőve is nyüszítő (l)árva,
zsibong a bőröm alatt, mint
amikor először láttalak utoljára.
Cipeltelek, mint porrá égett házból
holt fattyát az anyamacska,
kicsinyes feloldozást
elnyögött imáinkból kanalazva
Felkockázott létünk ünneplőbe öltözve,
az ősz vállán szunnyadt mindörökre.
Tudhatnád, hogy már emberemlékezet óta
nélkülem sem vagyok veled,
simogatom a fekete dobozba rothadt
tékozló csendet, mely
cafka szerelmünk ráncaiba tekerve vacog,
mint tömegsírban egy jeltelen halott.
