Három nyúlfarknyi szösszenet az igazmondás erejéről:
ad1 (Néhány hete esett meg, de megírni még nem tudtam). Helyszín: Szombathely, Postahivatal (A munkahelyem után dobogós mennyiségű időt töltök itt , okot ne fejts!) Állok a nekem rendelt n! hosszú sorban, ahol n=3. Az ablakban egy ismert, kedves fiatal női arc, amihez egy vélhetően jó és kiegyensúlyozott lélek és egy nem topmodell test tartozik.Lehetne ezt feszegetni, mi számít, mi nem, külcsín avagy belbecs, netán mindkettő (bár mostanság azt hiszem, egyik sem...). Nem teszem, mert egyrészt megtették előttem nagyobb önjelölt pszichomókusok is, másrészt pedig közhelytengerbe fulladnék. Annyit tudok, hogy az ember nem a tricepsz vastagságánál kezdődik/ér véget (ha már karizma nincs igazán), szemszínek, haskörfogat, térdkalács formák, haj-és újhullámok lovaglása sosem kísértett. (Képzavar igen, de ő teljesen hű társ:) Közeledem a tűzhöz, már csak néhány sárga csekk reped meg előttem, amikor oldalról egy kb. 60 éves dohányoshangú- és bajszú férfiember in medias res bekiáltva érdeklődik, hogy csak ő csak most csak itt fel tudja-e venni xy rokona nyugdíját. A válasz intelligensen nemleges, erre elkószál a másik ablak felé (addig biztosan átírják a szabályzatot és talán ott el tudja magát adni a szofisztikált módszerekkel), de hetykén visszaszól, fennhangon érdeklődik, hogy mi változott meg mostanság az 'én' postásomon, ugye fogyott néhány kilót? (Nem, ez ismerve és látva a helyzetet evidens volt, éppen ezáltal vált groteszk és bunkó módon bicskanyitogatóvá.) A lány higgadtan lekezelte (piros pont), a férfi küzdött a virtuális pofonjáért, agyban már a dupla rászámoláson is túl volt. Ma Magyarországon bárki bármit hangosan kimondhat a jópofaság leple mögé bújva, pláne, ha férfi az illető...
ad2. Ma megyek haza, velem az obligát 3 táska, tehát szabad kezet most sem kapok magamtól. Közbejön egy kis telefonálás, telefonomot a fülem és a sapka intim terében tartom, kp. fokú balra konvex torticollis és vicsorgás közepette kinyitom a lépcsőház ajtaját. Meglátom, hogy mögöttem jön a kettővel alatti lakótárs (50-es hölgy), aki egy állólámpa magasságú dobozt cipel, ajtót megtartom, bejön. Közben kinyitom a levélládát (a polip hozzám képest egy újszülött fóka), a 'szomszéd' megáll mögöttem, sapkámat leveszem. Erre hangosan felkiált, hogy most ismert csak meg, mert 'milyen sokat fogytam, mennyire látszik' és azon filózott kint, hogy én vagyok-e, de elvetette, mondván én 'erősebbként' éltem emlékeiben (óriásbors, oh, te csodás magyar nyelv, a bálnák eufemizmusával melengeti a lelket). Valamit gagyogtam, kérdezte, megy a futás, haloványan pedzegette, mitől van ez a helyzet? (Ami sajnos azért annyira nem igaz, de akut cataracta/pufi dzsekik kontrasztalkotása azért bontja az elmét.) Azt hiszem, elég sok élethelyzet van, amikor a tényleges éhség gyakorlatilag megszűnik, maximum egyéb téren marad(na) meg mohó módon, de ott sosincs oázis. Elbúcsúztunk, mondtam neki, hogy köszönöm amúgy, ezt bóknak veszem. Elindultam felfelé, erre hanyagul utánam szól, hogy 'hát igen, a mi fajtánk az ilyesminek örül'. (Nem, nem 18 a BMI-je.) Bevitte a mélyütést, ő nyert. Ha lenne neki, simán lengethetné az igazmondás zászlaját, én pedig valami fehér, átvérzett rongyot...
ad3. Ma telefonon közölték velem, hogy 'valaha szép voltam'. (Amikor még Csipkerózsika aludt, szigorúan '84 előtt.)
Nincs tanulság, de azt hiszem, néha kibírnék egy kis arcomba hintett/csapott/vágott/ordított hazugságot. Az igazság ismeretében majd megküzdenek odabent az örök tiltakozóval. Ennyi simán rámbízható...
