Tél van, főpróbát tart az álmos halál,
létünk lehelete az utakra fagyott,
ágyékához húzott a kicsinyes magány,
szórja belém az ócska magot.
Régen a cél, most már az út sem lényeg,
csenddé oldódik bennem a korom,
az idő partjaira ülni végleg,
simogat az átlátszó mocsok.
Hassal felfelé úsznak az árnyak,
izomlázasan vetkőzik a múlt,
műanyag lavórban szerelmek áznak,
bordáim alá vigasztalanság bújt.
Semmi egyedi nincs bennem,
ami nem volt enyém, azt is gyászolom,
önmagához sírig hűtlen jellem,
dallamaimat lábcédulára másolom.
