Tegnap este megint nem bírtam elaludni. Behúztuk a sötétítőfüggönyöket( nehogy egy kósza fénysugár a kint búslakodó utcai lámpákból a szobába szökjön:), szigorúan megfékeztük a villanyt, legyilkoltuk a falilámpákat és áll néma csend valamint koromsötét kavargás.
Elhangzott a "szép álmokat" buzdítás, ami általában egyenértékű avval, hogy eztán maradj csendben és durmolj egy jót, mert én legalábbis azt szeretnék.
Mint egy darab bot lefeküdtem aludni, éreztem, hogy a paplanom tömegesebb részének zöme a huzat lábam körüli részében csoportosul és hiába markolgatom a pőre bevonatot, csak még lejjebb küzdöm a manőverrel az esszenciát.
Szokás szerint feküdtem nyitott szemmel. Már álmodozni sem volt kedvem (amúgy sem szokásom:), inkább jó kis írni-való témákon gondolkodtam. (Ez a blogolás átka.) Meg is lepődtem, hogy eme kései órán milyen frissen pörögnek odabent a kerekek.
Ilyenkor tisztábban látom a helyzetemet. Megoldhatónak, kevésbé elkeserítőnek, elkezdem szövögetni a soha be nem teljesedő ötleteim alapjait.
Rózsaszín, felfeslő, önámító hazugság az egész, de jólesik. Tovább nem gondolom.
Olyan csend lett, hogy már a falióra ütemes verését is hangzavarnak lehetett volna nevezni a némaságban. Ekkor sajnos nincs háttérzaj és a bennem háborgó, örvénylő, piszkos "tenger" csobbanása fülsiketítően kihallatszik. Legalábbis én érzékelem és bánt ez a disszonáns zene. Attól, hogy lehalkítom, még ott van és fogyasztja bennem az elemet. Mást meg az sem érdekelne, ha kínok közt fetrengenék a földön, max. annyit mondanának, hogy "szedd már össze magad, mert akadályozol a törtető letiprásban."
Elgondolkodtam, hogy most már mindenki az igazak álmát alussza. Mi lenne, ha apró, pillesúlyú, hártyás szárnyú szellemlánnyá válnék, berepülnék a kulcslyukon és meglesném a többi szendergőt.
Mindenki vezényszóra fekszik az elhasznált ágyikójában, a "szellem vesztett" testeket csak az ócska falak határolják, de a szabad, álmodó elme ezeken átkúszik.
Láthatatlanként megfigyelhetném az összes ember legőszintébb arcát, hiszek benne, hogy sok ember ekkor lép egyedül ki a rá erőszakolt színházi szerepéből, ilyenkor mindenki békésen megadóvá válik, babás arccal, megnyugtató pihegéssel, levetve a napok mázát, kimosakodva a gonoszságból, felvágásból, látszatérzelmekből.
Egyentestek leszünk, megkopott pizsamákban, ékszermentesen, boldog szuszogásban.
Bizonyos emberekről csak ekkor hinném el igazán, hogy bennük tényleg lakozik valami hús-vér jó érzés, emberből vannak, sebezhető alapanyagból, édespiros vérrel, lüktető szívvel, földi bánatokkal.
Valószínűleg apró kis manófüleimet(tudom, képzavar) mellkasukra tapasztanám és meghallgatnám, hogy odabent az örök ritmusra ver az élet, megtapogatnám testüket, hogy valójában hozzám hasonló langymeleg gyurmából készültek-e avagy rozsdaálló, kongó, nemes acélból.
Ekkor az életbeli korlátok ledőlnek. Elfelejthetjük, hogy a nagy mókamester tanodájában melyik feladatot osztották ránk, lehetünk féktelenek, szenvedélyesek, határozatlanok, vagy kedvünk szerint némák, morcosak, félelmetesek, hatalmasak, ki ki igénye szerint.
Bárkivel barátkozhatunk, hogyha alvó testéből kiszálló lelkeink összefutnak, akkor a külsőségek leomlottak, az anyagtalan "áram" pedig örvénylően keveredhet.
Itt mindent szabad, ellenségek szerethetik egymást, barátaidat leckéztetheted, anyává válhatsz, kutyákat babusgathatsz, megtalálhatod a másik feledet, orgiákat rendezve tombolhatsz stb.
Van rá naponta cirka 6-7 (kinek mennyi) órád, amikor is az új élet tüzétől kifáradt lelkek visszaerőszakolják magukat pihegő, lusta kalitkájukba, minden nap meghalnak, de örömmel választják az elmúlást, mert tudják, hogy másnap újraélednek.
És ekkor a kócos, meggyűrt, "ágy- lenyomatos" embergyerek felkel és beizzítja az egyénre szabott mókuskerekét.
Valami halványan dereng benne az előző esti felszabadult duhajkodásából, bár inkább csak kellemes nosztalgiaszellőként átsuhan rajta, talán arra is emlékszik, hogy miről álmodott. Nem tudhatja, hogy az álmában szereplő személyekkel a szabad lelke valójában "egy helyre szállt" és a másik is tudni fog róla...
Még egyet mosolyog elnyűtt tükörképére, majd magára erőlteti az álarcát és ökölbe szorított kézzel, "emberölő" vicsorral elindul az élet elleni csatába...
(Tehát: Szép és hosszú álmokat mindenkinek!:)
(2006.11.15.)
