Még múlt héten vettem két verseskönyvet, mindkettőt antikváriumban. Az egyik Pilinszky: Összegyűjött versei, a másik pedig Mécs László: Vadócba rózsát oltok.
A Pilinszky kötet második lapjára az "Azt hiszem" című verset kimásolta egy gondos női kéz, a betűk szinte gyermekies gömbölydedségéből ítélve az elkövető 18-20 esztendős lehet. Az aláírás pedig a következő: Szeretettel Andinak, 1992-es dátummal.
Furcsáltam, mert én tudatlanul azt hittem, hogy ez egy szerelmes vers, arr gondoltam, hogy a leány biztos valahányadik évfordulóra címezte a szeretett férfiúnak. (Előítéletes vagyok, egy férfi nem írhat szépen? Nem igaz. A. pl. kislányos vonalvezetésű, tagolt szavakat vet mindig papírra,kontra én pedig görcsösen, rohanósan, "áthúzva" írok, mintha mindifutnék valami elől és attóltartanék , hogy szende énemet ilyen vadul háborgó hurkokkal kell lepleznem:)
Szeretem ezt a verset, nem írom ki ide, egyszer, "régen":), az előző naplómban megtettem és úgy emlékszem, azt írtam alá hozzáfűzésként, hogy én ennél sokkal kevesebbel is megelégednék, az örök összetartozás, az aggyal befoghatatlan, elrendelt érzelmek verse ez.
Ezt most is így gondolom. Milyen jó lehet az a tudat, hogy valaki számára te vagy a fény, aki nélkül félemberként érzi magát.
A beírást elkövető embert nevezzük B.-nek, Andi legyen A. Tételezzük fel, hogy B. az erősebb nem egyik képviselője! (Mert ugye javíthatatlan álmodozó vagyok, nincs mit tagadni.:)
Egyszer ők összetartoztak, a lelki kötelékek elindultak a másik mellkasa felé. Talán oda is értek. Kezdtek összegubancolódni, úgy, hogy ne lehessen felismerni, ki volt a "gazda". Talán össze is sodródtak, vadul burjánzó szenvedéllyé, majd letisztult szeretet kovácsolta puritán hajókötéllé.(tudom, ismételt képzavar.)
Ők nem felszínesen ismerték egymást. Akkor nem könyv lett volna az ajándék. Könyvet annak adok, akit tisztelek, akit már beeresztettem lelkembe, aki előtt kitárulkoztam, akit ismerek és becsülök, akiről tudom, hogy mit és miért szeret, akinek homlokráncolásából csoda-titkokat olvasok le, akire, ha ránézek, mosolyra húzódik odabent valami, akiben tükörként megtalálom saját magam. A könyv komoly dolog:)
Talán már évek óta tartott a kapcsolatuk. Talán már szó sem volt a szenvedély szülte mindennapokról, a forró áramokról, a bizseregtetésről. Helyette valami sokkal magasztosabbat éltek át, leegyszerűsödött szeretetet. Ők annak ellenére is szerették egymást, hogy ismerték a másikat. (Szerintem ez nagy szó.) Már nem udvariaskodtak, nem cicomáztak a randikra, mázhalmukat ledobva maguk voltak. Két ember, aki szereti egymást. Igaz, így hatásosabb a "szeretettel", ősibb, időt állóbb, valósabb. (És valljuk be, megmosolyogtató lenne a "szerelemmel" XY-nak.)
De itt jön a bökkenő:)
Ha minden szép és jó volt, hogy landolt a könyv egy antikváriumban? Két lehetőség jut eszembe:
ad1. A kapcsolat véget ért. Valakinek nem elég az alapjárat, újabb "lázrohamokra" vágyik. Kétélű fegyver ez a dicsőített szeretet (megszokás?).Lehet, hogy közös megegyezéssel döntöttek így.Szép volt, jó volt, de ellaposodott, kihűlt. A hajóköteleket szétszaggatta az újra életre kelő ifjonti hév. A. és B. is talált magának egy újabb "fényt". Gondolnak még egymásra? Találkoznak még egyáltalán? Szeretném hinni. Minden, ami az emberrel történik, még ha negatív végkifejlete is lett, kell, hogy belevésődjön az ember lelki memóriájába. Több és más lett vele. Emberebb. Most is van valaki, akinek irodalombarát fiktív szereplőink újabb idézeteket írogatnak teljes meggyőződéssel, minden circulus vitiosus?
ad 2.Elszegényedtek és elfelejtvén, hogy ez a könyv kincset hord magában, el kellett adniuk. Ők ketten pedig békében és boldogságban, egymás kezét fogva (:) nevelgetik gyerkőceiket és győzött a szeretet:)
Ti melyiket hiszitek? A romantikus, gyermeki felem a kettesre szavaz, de gonoszkodó realitásom, tudja, hogy az egyes sokkalta hihetőbb.
(2006.10.28.)
