Hetek óta hangtalan lábnyomokban fekszem,
összegömbölyödve, mint halott csecsemő,
kóbor sajgás a csontketrecben,
rekedten marcangolom az elvásott időt.
A lét magzatburka lázasan reped,
minden más már úgyis meghasadt,
sikongva sejlik fel a sápatag jelen,
ereinkben a múlt hordaléka fennakadt.
Szunnyadó dallammá szűrtek az ernyedt évek,
elvetélt lelkem dohos massza,
mohón tépj szét, de mindig maradj éhes,
papírpohárból sorsunk kortyolgatva.
Gombolj ki s feküdj belém nesztelen,
vágyam már úgyis megalvadt fájdalom,
tenyeremben nyálkás lényed meztelen,
könnyeiddel sírd tele a szemem, vállalom.
