Félmondatos nemzet vagyunk. A buli elviselhetetlen frenetizmusa közt született "sirálykirálywow" , "szaszhaver" és hogyvagyjólvagyszia" társadalma vagyunk. A szomorú az, hogy ez elég az embereknek, nem is vágynak többre. Olyan ez-rossz hasonlattal élve- mint egy kinyitott kalitka, amiben rezzenéstelen arccal üldögél a madárka, ahelyett, hogy sasként szárnyalna.
Hogy mi az oka a párszavas gondolatcserének?( Bár inkább ne csúfoljuk annak, inkább elbeszélés egymás mellett, kisfiús argóhajhász erőfitogtatás.)
Szerintem nem a fásultság, fáradtság eredménye főként ez a nyelvi alulteljesítés, hanem az egymás iránti érdektelenségé, a mélyebb, igaz dolgok utáni vágyhiányé.
Mindkettő a nem kellően "felszerelt" gyerekszobára is visszavezethető, de ez önmagában gyenge takarózás lenne. Érdektelenek vagyunk, mert az önös kis vágyainkon nem látunk túl, a problémakörbe nem fér bele a mások közölnivalója felett végzett agytekervényezés energiaigénye.
Felszínesen élni pillanatnyilag mindig jövedelmezőbb(ha ez ugye összeegyeztethető a lelki küszöbszinttel), nincs felesleges agymenés, ATP-pazarlás, gondolatoknak csúfolt idegenszavas förtelem.
Néha azon is gondolkozom, hogy bizonyos emberek a napi viselkedésüket viszonyulásaikat látva, hogy mernek tükörbe nézni? (Tudom, hál' Istennek nem az én agyam pörög bennük, megjegyzem szerencséjükre, oszt' lenne bűntudat-halom:-)
Látom a párokat kézen fogva, átkarolósan sétálni, látszólag minden rendben. Csak egy hiányjel van: Egyiknek sem mozog a szája. Van olyan, hogy egy kapcsolatban az összes szavunkat kimondtuk volna? Vagy-amit ugye nem tudhatok- van olyan helyzet, ahol a csend nagyobb úr, mint a locsi-fecsi? ( No de kérem, örökös némaság. Különben is a csend egy intervallumnyi "hanginger-szünet", a némaság pedig önként vállalt rabság.) Ne legyünk rabok!:-)
Az érintésről: Félünk megérinteni egymást, erre is rájöttem. Miért? Szerintem azért, mert elérzékenyült, önként vállalt kitárulkozásként tartjuk számon, ami-sokan úgy gondolják- lecsupaszított, sebezhető, máztalan lélek nélkül nem vihető véghez. Ez nem igaz. Az emberi érintésben titokzatos erő rejlik. Olyan, mintha a szív pumpálta energiaáram(szeretet?) egyik részét az ujjaidon keresztül megosztanád egy másik emberrel is, "kézzelfogható" egy adomány (lenne).
Persze nem arról van szó, hogy úton-útfélen minden felebarátunkat tapogassuk meg derekasan, de igenis léteznek olyan szituációk, amik puszta szavakkal nem kellően( nem elég őszintén?) nyomatékosíthatók. (Aki beszélni nem akar, legalább nyújtsa a kezét!:-)
Néha arany kincs egy baráti kézrátétel, egy megropogtatós, felmelegítő, eggyé válós ölelés akár egy szertelen bökdösődés.
Furcsa, hogy ezt írom, de az érintéssel nem alacsonyodnánk le. Anélkül igen. ( Az állatvilágban az ösztön-vezérelt, IQ-mentes körülmények közt mint minden, ez is egyszerűbb.)
Ahhoz pedig, aki visszaélne az érintéssel, nem kell "hozzányúlni"!
Tudom, a szeretet "eszközök" nélkül is létezik, de zsugorodásra hajlamos, ha sosincs expozíció. Ha némát játszunk és visszahúzzuk a kezünket, csak elveszítjük az egyik legszebb ajándékozó képességünket. És ugye az ajándék kapásánál már csak az adás jobb:-)
