Sosem mertem embereknek igazán megmondani, hogy mennyire szeretem őket.
Más dolog az, hogy ha csak a szeretet megmondása után tudatosul valakiben az érzés és akkor ereszt gyökeret igazán a lelkében, akkor már régen baj van, a szeretet az ott lebeg a levegőben, az elfojtott kuncogásokban, a mélabús egymásra nézésekben, a gyenge bátorításokban... Persze, családtagjaim kivételek ez alól is, velük féktelenül magam vagyok, kitárulkozva, lecsupaszítva én és a lelkem, hisz ők nem élnek vissza vele, nem akarják felhaszálni ellenem a a hozzájuk fűződő szeretet-szálat titkos aduként.
Csúnya dolog, de manapság az egyik legkihasználhatóbb fogalom, amivel csúnya visszaélések végezhetők ezen a földtekén azok az emberi keblekben rejtező lelkek. (Megjegyzem, ez alapján vannak sérthetetlen figurák:) "Odadobod" magad valakinek, neki adod éned egy részét, cserébe netán még kapsz belőle is egy kis morzsát. Te az ő darabkáit babusgatva őrizgeted, melengeted, ápolod, beszélsz hozz, szinte nagyítón kersztül szemléled, úgy érzed, hogy eltört lelked "üres" csorbult darabkáiba betömheted az ő darabkáit. Ha megtörtént a generál, akkor pedig a figyelmetlen szemlélőnek fel sem tűnik, hogy itt két heterogén ember egységéről van szó.
Ekkor szereted a másikat, nem kell magyarázkodni, miért, azért mert ő olyan amilyen, ki lehet ragadni töredékeket, mondjuk mert "ő megért, mintha ezer éve ismernénk egymást, magamra leltem benne, úgy érzem, vele hazataláltam" stb. Sokkomponensű, megmagyarázhatatlan dolgokról van szó. A folyamat beindulásának okát lehet magyarázgatni, elemezgetni, ha az érzés fellobbant, akkor pedig jön az ősi, eggyé tartozás rejtélye...
Amíg persze egyik fél megunja ezt a boldog, szinte már idilli állapotot. Bár számára talán az egész nem jelentett többet, mint egy gépies, szokásos, előretartó társasági élet. Szeretett ő, tegyük hozzá a maga módján. Nem fűzött a kapcsolatotokhoz rózsaszín lányregényeket is megszégyenítő örök érzelem halmazt, a kölcsönösség definíciója alatt is más szavak rejteztek az ő "túlélő szótárában". Neki csak egy voltál a sokból. Nem az egyetlen, csak egy tucatáru. Csúnya hasonlattal élve, mint egy papírzsebkendő, elhasznált és eldobott. Vagy egy narancs. Kiszívta belőled az életerőt, a fonnyadt gerezdeket pedig meghagyta neked. És ekkor vetted észre, hogy már megint elhasználtak. Rádöbbentél, hogy sajnos végtelen a papírzsebkendők, narancsok piaca. Ez fájt neked. Bár ha a lelkedbe nézel, láttad a végét, nem éljük azt a világot, hogy "amit az ember megszelídített, (bocsánat a tartalmi idézésért), azért felelősséggel tartozik." Néha még magunkért is nehéz felelősséget vállalni, másokkal meg ne törődjünk...
Nincsenek örökké tartó érzelmek. Balga módon szeretném azt hinni, hogy vannak, de mindig nagyot zuhanva kell ráébrednem a realitásokra.
A baj az, hogy a másik fél ilyenkor a te lélekdarabkáidat se szó se beszéd visszadobja neked, te pedig csodálkozol, hogy nem sikolt fel, mert a szívéből kellene optimális esetben kibányásznia. Ekkor rájössz, hogy ő mindezt a "mellényzsebében" tartotta, készült a szituációra. Te sem akarsz felsülni, ezért keserves, dobhártya sértő szenvedő rikoltás közepette, kivájod magadból a beépített morzsákat. Zokogva adod vissza, a szemébe se mersz nézni az illetőnek. A darabkákról vércseppek hullanak alá, a lelked könnycseppei, sőt, mintha nagyobb lenne az egész "tákolmány".Igaz, leválaszthatatlanul rajta csüng a te lelked egy kis darabja is. Be kell ismerni, megint vesztettél.
A legjobban az fáj, amikor távozóban észreveszed, hogy Ő egy éles késsel kapargatja a "magántulajdoná", Te pedig forgácsokban hullasz alá a fekete görönygökre. Aki a földön van, az ne csodálkozzon, hogy mindenki rátapos.
Továbbsétálsz, vérző lelkedet hozott anyag híján magad toldozgatod, ragasztgatod. Balga egy jószág az odabent, mert a sok "hústépő" kudarc már egészen bajnokká tette a regeneráció terén.
Odáig pofozgatod, amíg kicsit zsugorodottan, de látszólag épen az apró csorbákat is legyalulod róla, hogy ne ess mégegyszer abba a hibába, hogy idegen lélelmorzsákból próbálsz csillogó lelket varázsolni magadnak.
Most már csak arra kell vigyáznod, hogy magadban ne csalódj, több vérveszteséget már nem viselnél el.
(2006.11.17.)
