Lassan ráeszmélt, hogy egy veremben van. Koromsötét volt.
A levegőben édes-fanyar földszag terjengett, szinte fojtogatta, úgy érezte, hogy ha még egyet kell ebből szippantania, akkor mellkasa összeroppan, mintha egy óriás tartaná a markában és darabokra hullva szétgurulnak a földön a darabkái. Ilyenek jutottak hirtelen eszébe és gondolatban meg is feddte magát, hogy a veszély tényszerű pillanataiban is elkalandozik.
Néma csend volt, pedig megdermedve fülelt. Egyszer csak valami halk, ütemes zakatolás muzsikája jutott el a füléig. Körbefordult, elindult, hogy megkeresse a zaj forrását, de sehol sem enyhült az intenzitása. Bu-tupp, bu-tupp, régről ismert ősi ritmussal "fenyegetőzött" a dallam.
Ekkor döbbent rá, hogy a saját szívverését hallja. Remegő kezét odatartotta gyenge vászoninge elé és rémülten vette észre, hogy ujjai felemelkednek és lesüllyednek a vad belső tánc hatására. Próbálta csendre inteni önmagát. "Nyugodj meg-nyugodj meg"- ingaóra-szerűen skandálta magában hangtalanul.
Tennie kell valamit, hogy ne itt pusztuljon el. Először is gondolkodni kezdett, hogy' kerülhetett ide. Nem emlékezett rá. Dörzsölgette a halántékát, botor módon azt remélve, hogy evvel életet lehelhet az elrozsdásodott memóriájába. Már sebesre dörzsölte a bőrét, amikor abbahagyta.
Annyit tudott, hogy ő "odakintről" jött. Bár pontos emlékképei nem voltak, de sejtette, hogy tartozik valahova, szeretik, ennek gondolatára egy áramszerű érzés futott végig rajta. Ez biztosan egy jel, húzta el a száját. Ha nagyon koncentrált, akkor maga előtt látott egy pufók, eleven, mosolygó, kinyújtott kezű gyermeket. Még a gőgicsélését is hallota, a verem elmerevítő hidegében szinte "odafagyott" a jelenet, a gyermek (valahonnan biztosan tudta, hogy kisfiú) képe ott lebegett előtte. Kinyújtotta a kezét, de csak a levegőt markolászta.
Arra gondolt, hogy ha valaki most látná, biztosan tébolyultnak hinné. Ezt mondta volna, ha valaki látná? Csodálkozott, hogy vannak kívülállók és ő ad a véleményükre. Magán és a gyermeken kívül nem emlékezett semmire.
Ekkor eszébe jutott, hogy körbe fogja járni a "vesztőhelyét", elindult jobbra. Keze ekkor valami hideg, agyagos, nyirkos, élettelen dologhoz ért. Lehajolt, ugyanez. Egy adagot felvett a markába és morzsolgatni kezdte, majd lassan az orrához emelte. Ázott földszaga volt, sebtében ki is talált rá egy új szót, olyan, mint egy sűrű "gyökérfőzet". Elindult, hogy felfedezze a börtöne határait. Kinyújtott kezeit végighúzta a verem falain.
Egyszer csak elakadt valamiben. Zihálva kezdte venni a levegőt és nekiugrott a kiemelkedésnek.
Egy lépcső volt, szabályos, alacsony fokokkal. Nemrég csinálhatták, mert a föld még nem nyerte el lekerekített, sok láb koptatta formáját, úgy állt, mint a homokvár élei, amiket a Gyermek tapasztott össze kicsi kezeivel. Csak fel kellett volna lépni rá és talán kijuthatott volna.
Maga sem tudta, hogy miért, de érezte, neki ezt nem szabad. Nem ő építette, nem használhatja, ugyanúgy, ahogy más értéktárgyait sem használhatja az ember, mert akkor rosszá és bűnössé válik.
Úgy érezte, beszennyezte volna más munkáját és a kijutás öröme sem az ő érdeme lenne így, ezért odébb kezdett el tapogatózni.
Hirtelen egy villanófény-szerű hatalmas ütéssel kísért fájdalmat érzett a fejében. Szinte megbénult a döbbenettől, lehanyatlott a földre, arcát egyik sáros, jéghideg kezével eltakarva, hallotta, amint a félelem összekocogtatja a térdeit.
Azt hitte, meg fog halni. Egyrészt félt tőle. Nem tudta pontosan, hogy miért, de ekkor érezte, ragaszkodik az életéhez, másrészt önmaga számára is nevetségesen felsóhajtott, várva az elkerülhetetlent.
A fájdalom lassan alábbhagyott, tompa sajgássá szelídült, amikor hirtelen "látomásai" lettek, bevillantak bizonyos képek, mintha lelassítottak volna egy mozifilmet. Látta magát, amint kezében az ásóval erőlködik, hogy minél mélyebb gödröt ásson, szinte érezte az elhasznált fa nyél munkás szorítását a tenyerén, az izzadságcseppek végigfolytak a hátán, érzeni vélte az ősz végi napsütést a feje tetején. Egy másik kép is szintén a veremhez kapcsolódott, látta magát, amint már odabentről egyre mélyíti a vermet, körmével kaparja a kavicsos, zsíros fekete földet. Szinte újra átélte a fájdalmat, ahogy az ilyen munkához nem szokott fehér kezén véresen fakadnak ki a hólyagok, körme pedig feketén repedezik fel.
Egyszerre azonban vége lett a "látomásnak". Nem tudta mire vélni. Ő okozta volna saját maga vesztét? Méghozzá úgy, hogy senki nem kényszerítette rá? Megásta a saját maga sírját? Legszívesebben arcon csapta volna önmagát. Megtapogatta kezeit és érezte a durva, megkeményedett bőr egymáshoz dörzsölődését. Tényleg nem hallucinált. Először arra gondolt, hogy biztosan meghalt már és most a pokolban van, vagy "egyszerűen" megőrült. Elkezdett félni önmagától.
Felnézett, oda, ahova ő a külvilágot saccolta. Valami halvány kis fénysugarat látott. De nem volt biztos benne, érezte, ha nem történik valami, az eszét fogja veszteni. Valamilyan beszéd foszlányai szűrődtek le hozzá. Úgy érezte, hogy őt gúnyolják, csúfolódnak, örömtáncot járnak az ő elkövetkezendő veszte miatt.
Egyszer csak nagy suhogással földet ért mellette valami. Odaszaladt, mint egy éhes állat és azt látta, hogy egy valaki egy vastag, sodort kötelet lógatott be neki. (Sosem voltam jó kötélmászásból-bocs, ezt muszáj volt:) Utolsó erejével rákapaszkodott, szinte görcsbe állítva végtagjait, szinte látta magát az idők végeztéig lógni a "világ" kötelén. Valakik elkezdték felhúzni hangos "hórukkolásokkal".
Hihetetlen öröm szállt belé, a kör alakú fénypont egyre tágult, amikor egyszer csak hangos hahotázások közepette a "fentiek" elengedték a kötelet.
Nem zuhant nagyot, esett már sokat életében, térdét ütötte meg, valamint két kezére érkezett. Maga előtt is furcsa módon, de nem lepődött meg az emberek viselkedésén. Fájt neki és sokat tapasztalt lemondó szomorúságot érzett, hangtalanul sírni kezdett, poros arcán patakokban hulltak a könnyek, szinte árokká mélyítve az amúgy is meglévő ráncait. Először próbálta letörölni őket, aztán hagyta őket saját útjukon. Nem szipogott, szótlanul szenvedett, amíg ajka már égett a sós könnyektől.
Leült a verem aljára. Nem törődött avval, hogy hideg van, két kezét oltalmazóan a füle köré emelte, pedig érezte, hogy itt saját maga a legveszélyesebb lény önmaga számára.
Úgy gyűlölte ezt a poros álruhába bújt lényt, meg akart tőle szabadulni, de saját magát kellett volna kimetszenie a kebléből. A baj az volt, hogy azt sem tudta, hol leledzik az összes probláéma forrása.
Meg kell keresnem a rosszat, meg kell keresnem a rosszat! Mintha valami ős sodrású folyó erőt adott volna neki. Úgy érezte, képes rá.
Hatalmas erőfeszítéssel kinyitotta a szemét. Vakító fényt látott, hunyorogni kellet, hogy ne vakuljon(...) meg tőle. amikor lassan hozzászokott, rámeredt a körülötte lévő világra.
Már nem a veremben volt. Valamilyen utcán lehetett, mert látta a siető embreket, a nyikorgó autókat, a boltokat, sőt egy játszóteret is, ahol gyerekek "énekeltek" földön túli boldogságot adva neki. A nap melegen sütött, a késő ősz kellemes illata csapta meg orrát. Magára nézett és elszégyellte magát, feketében volt, miközben minden más "pompázott" körülötte. Csodák csodájára senki nem bámulta.
Vennie kell színes ruhákat, ezt akkor elhatározta. Rájött arra, hogy szeret élni.
Ekkor egy ismerős hang jutott el füléig: " Anya, hallottad, amit mondtam, mert olyan furcsán néztél rám."
Ránézett, igen, ez az ő szerető fia, élete értelme, milyen balga volt mindeddig.
Boldogan nevetett fel, a mindent értők mosolyával...
(2006.11.04.)
