Már nem ülünk egy asztalhoz,
hogy a szivárvány alatt rágjuk a morzsákat,
a csendbe süketülve,
tükröt törve számoljuk a rovátkákat.
Te nyertél,
Lepergett az élet, rozsda, könny,
Elkopott a szó, a szív, a vágy sajog
elrepedt a tükörjéggé dermedt fájdalom.
Nem rebeg a sóhaj súlya,
a vágyak ténnyé olvadtak,
az ugar megszelídülve horkol vállamon.
Átitat a langyos tespedés,
a vonalon az élet,
nyújtózkodna, de édeskevés.
Se utánad, se előttem,
fájdalmatlanul vetéljük a lenni-t,
a mindent elfelejtve sem nyerheted a semmit.
Lombjainkban madárdalra fakadt a múlt,
kacagva hullnak könnyek, törnek csontok.
El nem csókolt csókok dallamára keringőzve,
megfojt minket a sosemvolt szerem nyűge.
