Fény.post.küld

Napok (javítva: hetek-hónapok-évek) óta kavarognak bennem a gondolatok, ébredek, sétálok, levegőt veszek, rátekintek, vágok, fázom, álmodom, mindhiába, átüt a pillanatok szövetén a(z írás)hiány. Folyik a hiábavaló idő, lyukas a homokórám, peregnek és sercegnek morzsáim, tótágast állva sem tapadok vissza önmagamhoz. Ballaszt, sallangok, sejtmagok és izzadtságcseppek formáznak árkot az arcon, lelket a lénynek, húst a csontra, csípőt a kézbe. Csak a szememet ne felejtsd, a többi vegyülhet a hústenger cséphadaróival. Kongok, dobálom magamba a kavicsot meg a kétszázasokat, amiből úgysem ad vissza gép, nem lesz dupla nyeldeklés a porunkból-levünkből. Az echo nyála is nyúlik, akad, kihagy, torzít és legfőképpen visszakérdez, kié az árnyék, hány fillér egy szívdobbanás, fél pálcás lövöldés plüssnyúlként, önként és dalolva török (össze), álomország tengerpartján a mosolyokért a szemétdombon laposra kell taposni az önbecsülés csigaházát. Vállamon ül a jéggé dermedt kompenzációs pauza, kutat-keres, de már nincs mit kipihenjen, pulzusa itt már csak a gondolatoknak van, lüktetnek, áramlanak és a zérus alá kalibrálják a lelket. Szívj, sűríts, de sose pufogd ki, mert persona non grata leszel és nem egy univerzális robotgép, a mindent vivő sláger, az ifjonti Móka Miki és Ms. Mélylélek, Kékharisnya. Mary Poppins, Terézanya valamint Mensa-agyú huszárjány keveréke, az obligát 'clown' feliratú lábtörlő. Önmagad paródiája lettél, amivel még tíz deka parizert és/vagy fél órát el lehet adni, de 5 liter vért már nem. Kereslet-kínálat között nő a diszkrepancia. A szomorú, hogy annyi tajgán töltött év után még mindig 'fáj' a hideg. Te a mindent árulod ingyen, a bolhapiacon a semmit keresik arany-áron. Mosolyogj, ennyi jár a közönségdíjasoknak. Mélyre szeretnék fúrni, de omlik a milliméteres lösz, számban a föld, édes, szívni kell és zsugorodik a lélek. Szeretnék mindent elmondani a világról, hogy hol,mikor és mivé lettem, merre tart a mélység, ok-okozati semi-racionális, lélekkel fűszerezett vallomásokat tenni, megnyílni, hogy érteni lehessen a komplex semmiséget, a nüansznyi, tomboló végtelent, de minek.
Közben pedig be vannak dugaszolva a lelkek, kitárom a zsalukat, de rájövök, hogy koromsötét éjszaka van és amit hallottam az a semmi kicsontozását kísérő nyöszörgés volt. Meztelenre kell vetkőzni, ha kurjantanak, majd önként ráfeküdni a citromfacsaróra/szögesdrótra/nászágyra, hadd szívják, szürcsöljék ki belőled az utolsó cseppet. 
Hiszen akarnak, szeretnek, szóval tartanak. Örüljél, hogy a menhelyről téged hoztak ki.
Ne fordulj el, ha öklendezned kell, hányd ki önmagadból önmagad, majd
mutasd meg az üres belsődet, fordulj ki, mint egy bicikligumi, gyaluld a recéidet, legyél finom, bársonyos, puha, elfogadó és maradék önmagad köpd a csapba, de a fejedet ne emeld fel, mert ott a tükör. 
Ennyit igazán megtehetsz az üdvösségért...