Zsigereinkben kéjes kárhozat fészkel,
tátott szájú, hasztalan alázatot fércel
Hajdanán a koporsókon szegycsontok törtek,
szív köré vak kegyencek védőhálót szőttek.
A fiók mélyén nyers vonalaim sósat dalolnak,
gerinc mellé léha hiányjelet karmolnak.
Omló derékszögek fényesítik a lejtőt,
a vágy guggolva nyeldekli a fertőt.
Kulcsom a hiábavalóság moslékának túsza,
tágra nyithat, ki a szennyet körbeússza.
Száz nedves kacaj a langy' eszmélet grammja,
bábjainkon a létezés mocskát örökre behajtja.
Pelyhedző szégyenünk kevélységgel terhes,
sosemvolt szüzességünk önmagával vemhes.
Imádkozz és nyeld le vacsorádat,
dunsztos üvegből öntsd rám a vágyad.
Ma én leszek a hasztalan galagonya bokrod,
harapj, marcangolj, rágcsálj, míg megtelik a gyomrod.
Fejtsd fel a kötést, oldd a szálat,
húsomba fojtsd a reszkető lázad.
Markomban átlátszó, holt gerjedelmek,
az örökkévalóságnak forgácsot reszelnek.
Hasíts ki belőlem minden gyökeret, indát s kacsot,
létigéinkről vakard le a ragot.
Véreztesd ki a lelkem, majd vesd meg az ágyam,
gyászold meg a képzelt szajhaságom.
Szemrebbenés nélkül várj eretnekké,
bocsásd meg magadnak, hogy valaha szerettél.
