Szeretem nézni a sötét, imitt-amott kivilágított várost egy kellemesen meleg szoba ablakából.
Tudom, ostoba egy kijelentés, egyáltalán nem vagyok unikum e téren sem, de ma újra megállapítottam. Sokszor ott tartok, hogy "robban" a fejem. Valami tompán feszítő, homályos, elárasztó feketeség lesz rajtam belülről úrrá. A zsibongás barátkozik Tompikával. Jól elvannak, az fix. Még jó, hogy jó kemény a fejem(...), mert a végén még kicsorduulna a sok beletömött limlom. Egy túlérett paradicsomot cipelek a nyakamon. Plusz izzik is, úgy érzem, valami jó erős levegőt kellene befújatni, akkor talán optimális temperatúra uralkodna odabent. Vagy fejet kellene cserélni.
...
Vannak olyan dolgok, amiket nem kell hamisan magyarázkodva túllihegni (sajnos, erre is hajlamos vagyok), csak nézni kell, szívni be a látványt, telíteni azt a egyéni variabilitástól függően kisebb-nagyobb lyukat, ami a mellkasod elejében honos, tudod, ami hasogat odabentről, ha épp' sírni támadna kedved. A könnyeidet meg úgyis visszanyelheted, azokkal lehet trükközni, a "fájás" nem győzhető le, az uralkodik rajtad. Játszhatsz, nem kell bevallani, ez nem egy igazmondó játék, de akkor is ott van, ketyeg időzített bombaként.
Ez is olyan, hogy ha nem tiltakozik az ember, alőbb túl van rajta. Van amit csak úgy győzhetsz le, ha szabadon engedet őket, hadd kavarogjanak egyet a hideg téli levegőben, hadd törjék-zúzzák egymást, a levegőmolekulákat, ha eljön az ideje lenyugodva visszatérnek búvóhelyükre az érző-morzsák. Sokszor csak állok a ketrecük előtt, amikor már alapban is harapós kedvükben vannak és továbbra is hergelem őket. Ha vicsorítanak egyet, akkor megrettenve arrébb ugrok, hogy a rá következő percben csúfondárosan visszatérjek "idegesíteni" őket. Nem számolok azzal, hogy egyszer szét fogják szakítani a rácsot, ha az összes elemet magam ellen hangoltam, akkor robbanás-szerűen kitörnek belőlem(jobb esetben), vagy szétáradnak bennem, belépve a vérembe, gonosz vigyorral, körkörösen örvényelve siklanak, beleisszák magukat zsigereimbe, eljutnak, hogy meghúzzák a féket az agyamban, netán lázítsanak, kifordítsanak magamból vagy kedvük szerint összeroppantsanak.
Ilyenkor már nehéz őket visszahajtani megszokott kis kuckójukba. Ahhoz magadat kell legyőzni és átformálni. Ha azt hiszed nyertél, akkor hirtelen a szöveteidben látensen megbúvó ördögfiókák újra támadnak
Persze meg is nyerheted az üldözést. Más kérdés, hogy a lázadók fogdába parancsolása biztosíték-e arra, hogy a későbbiekben ártatlan módon csak szenderegni fognak. Új lakókat nem vehetsz, csak nagyon ritkán, néha, egy-egy "narancssárga" nap után érkezik néhány jövevény, akik gyámoltalanok, békések, taníthatók, őket könnyen helyükre tudod irányítani. Csak sajnos ott vannak a megbízhatatlanok is, ha nem jön több narancssárga életöröm, akkor hetek alatt ők is befeketednek, ők csak a kinti "jóból" tudnak táplálkozni. Mert bent már nincs táplálékuk. Azt már felemésztette a sok csata utáni regeneráció.
Ekkor jön el az a stádium, hogy kevés vagy önmagad újjáépítéséhez. Vagy ülsz romjaidon és várod, hogy jöjjön a kedves megmentő, vagy egy idő után az üres lyuk foglya leszel. Együtt mulatsz a lázadókkal.
Csendes és békés minden, a sötétség amúgy is egy meleg "szín" (tudom,ostobaság, így marad), egyáltalán nem elrettentő, úgy hull az emberre, mint egy egyenlővé tevő takaró. Nincsenek felesleges színek, felületes csillogások. A világ egybeolvaszt magával. A táj békésen szendereg, ha jól figyel az ember, még a szuszogását is hallja.
Mint csodálkozó szemek a feketeségből felém néznek a kivilágított ablakok. Képzelgem, odabent biztosan boldog emberek laknak. Hüle illúziója az embernek, ha már ő maga nincs is épp a "vágyott" állapotban, hogy másnak minden fenékig tejfel.
Aztán kezdek dideregni a pólómban és lassan búcsút intek a látványnak, gyorsan visszaeresztem a megtisztult "lakóimat", leeresztem a gőzt, beteszem az ablakot.
Visszasüppedek az émelyítő valóságba...
(2007.01.01.)
