...
Az összes kismamán meglátszik, hogy élete egyik legnagyobb eseményére, a szerep kiteljesítésére készül, még akkor is, ha lapos a hasa és a bennfenteseken kívül senki sem tudja az örömhírt. Szinte ott lebeg a fejük felett a lenyugodott életöröm kellemes, középlangyos dicsfénye. A ráncok kisimulnak, a szem csillog, a kéz óvatosan masszírozza a magzatot. Elképzelem, amint odabentről a baba is megérzi a mama áradó ujjbegy-szeretetét és tükörképként a has belső oldalához ő is odateszi aprócska tenyerét.
A baba ugyebár 9 hónapos előnyben van. Pár sejtnyi korától ismeri a mama melegítően nyugtató hangját, érte is verő szívét, feláldozó-befogadó testét, míg az anyuka várhat a születésig.
Az apa csak vágyik rá, hogy az anya gyermek kapcsolat mélységét átélje. Őket ugyanis örökre összeköti a közös ős- tudás és küzdelem. A feltétlen szeretet alapja a közös küzdelem egymásért és a célért.
Két ember egymásba szeret, szenvedélymaximum, a másikban szeretik meg magukat igazán, szerelmük gyümölcseként pedig adnak maguknak és a világnak egy képlékeny-alkotó utánpótlás-ajándékot.
Szerintem a boldog párkapcsolat csúcsa a gyermek. Sokan biztos nem értenek ezzel egyet, nagy erő a szenvedélyes szerelem, de nem "alkotómunka", utód nélkül nincs kifutása, egy idő után plató-fázisba jut.
Tudományos oldalról is csoda, de "csepp a tengerben" szintű egyszerűsítésnek érzem a dobogó szívű, mozgékony, mosolygó kicsi lény DNS-re, sejtre etc. bontását. De igenis az, hogy mindezen "alkatrészekből" a világ ősi rendje szerint felépül egy kis embergyerek, hevesen áramló csudapiros vérrel, orkán-tüdővel, csapkodó karokkal/lábakkal, "ez az én anyukám" mosollyal. Az ember egy behatárolt lény. Lehet komputerünk, éles eszünk, színes löttyeink, koptathatjuk a kémcsövek ezreit, az emberi titokra nem tudunk rájönni. És ennek ez is a rendje. Az a faj, amely önmaga létezését alfától omegáig analizálta, hamar önpusztító közösséggé válik. A tudomány, a harácsolás felülírja a tabut is. Gondolok itt pl. a klónozásra. Elhitetik az emberekkel, hogy pusztán egészség-visszaállító/megőrző céllal manipulálnak, de fekete- lelkű fehérköpenyesek a világ reflektorainak össz-kereszttüzébe szeretnének kerülni és ehhez unfair módon nagyot kell dobni.
A másik, számomra ma is felfoghatatlan tény, hogy a gyermek miként sajátítja el a csodaszép magyar anyanyelvünket. Adott egy apró baba és egy bonyolult nyelvezet. Gondoljunk arra, hogy tizen/huszonévesen mennyi időbe telik, amíg valaki középszintre jut. A kisgyerek csak hall, megérez, ostoba könyvek nélkül és a gügyögőből "szónok" lesz mihamar. Emberi aggyal "befoghatatlan." A Föld legokosabb lénye a csecsemő.( Megjegyez. Én életem nagy részét töltöttem nyelvtanulással. Valaha jól is tudtam, de szenvtelenül, kötelességszerűen, muzsika nélkül beszéltem. A gépezetbe bedobták a pénzt és kiadta a robot-mondanivalót. Tudom, hogy a magyar nyelv idegen füllel nem éppen szép. Durva, hadaróan sodró, erőszakos, kemény pergésű kacifántos nyelvtannal. De én például nem tudnék igazán valakit idegen nyelven megszeretni. Elveszik a sorok közti rejtett mély érzés, a lüktetés, a magyar tudat szelleme, a hajszálér- árnyalások. Amúgy amikor külföldieket kérdeztek, hogy a jelentés ismerete nélkül nevezzék meg a nekik legjobban tetsző magyar szót, akkor toronymagasan nyert a cipőfűző, a szeretlek még az utolsó helyre sem volt jó. Mégis erre a csúnya szóra vár mindenki....-)
Japán vagy kínai (nem tudom pontosan) vélemény szerint az emberi életkorba beleszámít a bent töltött 9 hónap is. Szívet melengető egy gondolat. Az abortusz így főleg gyilkosság. A fő vitázók két oldalról közelítik meg a témát. Ad 1: Az anyának joga van döntéseket hozni a saját életéről. Ad 2: Ez oda-vissza is működik, a magzatnak is ugyanezen jogai vannak. E téren sosem lesz egyezség. Fel lehet hozni érveket, amik másodperc múlva okosan ellensúlyozva lesznek.
Ez is helyzetfüggő. Én sosem tenném (sohase mondd, hogy soha), mert erkölcsileg távol áll tőlem, de nem ítélkezem azok felett, akik így döntenek.
Jobb lenne, ha az életet "nyert" gyermek árvaházban sínylődne, utcán koldulna élete végéig? Nem hiszem. Egy nagy gyilkolás és sötétség avagy apró cafatokra szabdalt élet, napról- napra fájó vérveszteségekkel?
Amikor születésről szóló műsorokat nézek (übergagyi kereskedelmi üzemmódban is:-), a lelkem feltolul a nyakam tájékára, meghatódok. Úgy érzem, hogy az élet egyik legigazabb pillanata a saját gyermek születésének időpontja. A 9 hónap aggodalmas görcse feloldódik, a kicsi baba hatalmas oázással tudatja, hogy megérkezett, a pár családdá konvertálódik.
Ha hormonjaim épp' ingadoznak, akkor nagyon vágyom erre a pillanatra, hogy lehet az örömtől megrészegedve valakit a karodban tartani, aki hús a húsodból, vér a véredből. Csak szorítanám, amíg véglegesen helyet cserélne a lelkekből kiáramló szeretet-melegség és addig, amíg olyan kapocs alakulna ki, hogy akkor is a karomban tarthassam, amikor messze van tőlem.
...
Ma láttunk egy nagyon beteg babát is. A hátán feküdt, kezeit széttárva, csövek lógtak ki belőle, hasát sebész kések vagdalták. Ami csoda, az arca békés volt. Azt mondták, meg fog halni. Ezt is a kicsiktől kellene tanulni. Méltósággal, nem haraggal "kiáltozva" viselni a kínokat. Az ember felnőve egyre csak durvul és leveti magáról az igaz lényeget, szégyenteljesen nem is hiányolva a puha takarót. Gyermekkorban minden tiszta és egyszerű. Nincs érdekszeretet, nincsenek egyenlőtlenségek, nincs eltaposás. Egyre rövidül az emberek "szende" gyermekkora. Néha visszatérek bele, időzöm, jó, de élhetetlen egy adomány. A világ lábtörlőjévé tenne.
Kisgyermek szemmel őszintén lehet nézni, de hamar megvakítanak...
(2006.09.21.)
