Fény.post.küld

Dallam, lamúr, murva, 

halkan, kan-dúr, durva. 

Üzen, zen-él, élek, 

Cisz-moll, ollé, lélek.

Szívcsúcs, csúcsdísz, diszkó, 

Intő, tövis, viskó. 

Képtár, tárlat, lat(t)-e

Abrakadabra, brácsák, csak te.

Kópé, pépes, pestis

Ákombákom, kompressz, presztizs.

Se-te, te(h)-én hentes, 

 Hinni, Nincsen, Csended. 

Ritkán osztom meg (anti)szociális kalandozásaimat az élet sűrűjében, de ma eléggé felhúztam magam. A nyugalom megzavarására alkalmas, empátiát nyomokban sem tartalmazó sorok következnek, ezért kiskorúak/gyermeklelkűek/'lávpísz'rózsaszín pónisimogatók/esélyegyenlőségi ombudsmanok ne olvassanak tovább!
Az eset rém egyszerű, csomag jött, postára kell menni. Munkán innen és túl, hiszen az nemesít, lassan túlnemesülve korcsosul lélek, a test megtörik, de sajnos nem fogy:), fél órát szakítani 30 szekundumnyi tényleges életből (tudom, az értelmezés, de becsszó, van kijárat a labirintusból, csak összegabalyodnak a fonalak), tér-idő ( ha utóbbi jó, sokan vannak a előbbin, pattog a laszti) összefolyik, magunkat keverjük ki és bele a szürke 'mindenmindegybe'. A testi/lelki vákuumban postán előttem fél Dunántúl/Mordor, közvetlen 'elődöm' pedig egy nem 'többségi', díszpapucsos, vaságyastól 40 kilós hölgy, aki két 150 literes kukászsákba szuszakolt ágyneműgarnitúrát, hűtőszekrény nagyságú kartondobozt kíván feladni. Persze írni, papírt kitölteni nem tud, ezt egy tőmondat eufemizmusával közli is, de cserébe hatékonyan és sápítozva tördeli a kezét, várja a világmegváltást, mely csak neki, csak most, csak nem jön el. Zsákot emelni nem óhajt, szemmel tart, ver és mér, kijelenti, hogy 17 kiló, mérni sem kell, de felemeltetik vele a 'kínpadra' (mérleg), ahol bezony az egyik nagykorúnak bizonyul. Közben a szimpla csomagolás kihasad, kikandikál a csirketoll, de megkéri(!) a postást, hogy bánjanak vele finoman, 'vagy most hozzon be még egy zsákot és húzza bele?' Mindenképpen, sőt, jöhet egy kis spárga, kreppapír meg 10 méternyi fekete szigszalag, csak hogy harmonizáljanak a színek. Nemleges választ követően emeli a fagyasztóládát, de nem bír vele, a pultból előlép a postás hölgy, kettejük nettó össztömege 80 kiló alatt van, aki végül egymaga felemeli, mert kis barátnőm gálánsan átadja neki, csak simogatja a (mint utólag kiderült) 28 kilós csomag oldalát a nagy izmozás közepette. Kérdezi a postás, hogy van-e még valami, 'nám' választ követően nyugalomban visszaül, amikor a hölgy jelzi, hogy a cirka lábam között lévő anyóskergető bicajt is fel szeretné adni, így a maga pőre eleganciájában elöl-hátul talpig bevásárlókosárban...
Na, itt szakadt el a cérna, nem akartam látni, ahogy a kerekek átugorják a söntést, miközben a csengőcske csilingel, amint a nyereg beleakad a pénztárgépbe, várakozók fejébe etc...
Nem vagyok türelmetlen, kb. 10 percet néztem/hallgattam/'támogattam' a performance-t. Talán igazam van, de még az ellenkezője is igaz lehet (ad absurdum: egyszerre). Tanulság nincs, illetve talán annyi, hogy sosem győzhetsz olyanokkal szemben, akiknek kb. 24 órája (élete) van a Te fél óráddal szemben. A 'miért pont akkor' pedig kimeríti az óvodai ballagásokon osztogatott Murphy-törvénykönyvek előszavát. Megoldás nincs, talán a "Sz**jál rá, Töki! Menjünk bowlingozni!" adhat némi lepkeszárny-katarzist a fásult léleknek...:)

I. Állok a Mártírok terén lévő '100 forintos bolt' pénztáránál csekély mennyiségű termékkel kosaramban. Oldalról elém kerül egy teli kosaras hölgy (konszolidáltnak tűnő kb. 60 éves). Holtversenyben vagyunk, itt már csak a karizma, testsúly és tolóizmok számíta(ná)nak. (Megnyugodtam, mert van, ami megvolt/van belőle). Rám néz és kedvesen közli, hogy nyugodtan előzzem csak be, hogy 'odaérjek az iskolába, mert az fontosabb, ő ráér.' Egy jódhiányos pávián és egy imbecil tehén koraszülött szerelemgyereke megirigyelte volna az ábrázatomat, de csak annyit mondtam, hogy köszönöm a lehetőséget, menjen csak nyugodtan, erősen túlkoros vagyok az iskolához. Utána lopva kerestem rajta a szellemi terheltség és/vagy gyengénlátás jeleit. (Nem találtam, de tudjuk, hogy ez manapság semmit nem jelent...)
II. Kb. negyed órával az I. pont horrorisztikus történéseit követően nagyjából ugyanez a jelenet, DM pénztár. Elém vág egy 'sznob, laza és gazdag vagyok' szőke negyvenes hölgy egyik kezében egy nettó darab sütőtökös bébiétellel a másikban egy kutyapórázzal, hogy hadd előzzön be. A póráz végén egy mélynövésű szőrmók, naivan azt hittem, hogy a terelőeszköz 'kihúzhatóssága' révén a fotócellás ajtótól megvágott kötél végén, kint üldögél és bánatosan nyüszít/kótyagosan mosolyog a percnyi nyugalomtól. De nem, mert a pénztárnál, kb. a talpam alatt álldogált, a hölgy pedig mondogatta sűrűn, hogy 'Molli, rögtön megyünk'. Magamban konstatáltam, hogy a kutya nem egy túlstresszelő idegbajos típus (plusz a mi régi ír szetterünket is így hívták), de rájöttem a szólongatás 'irányából', hogy a Molli (ínglismeneknek: Molly) nem a kutya, hanem egy babakocsiban a pénztártól kb. másfél méterre hagyott, bébiételre váró ( és amúgy nagyon édes ) kisgyermek. (Vérszegény tanulság: Létezik Molli embernév, oszt' ennyi:)

Az alant leírtak a nyugalom, lelki béke, állatok/emberek iránti szeretet, étvágy és a kellemetes álmok megzavarására alkalmas mondatokat fog tartalmazni, aki előbbiekkel még bír, annak egyrészt respect, pacsi, szájrapuszi ,piros pont (kinek melyik, azt aláhúzhatja) másrészt továbbolvasás csak saját felelősségre:
I. Aki ismer, az tudja rólam, hogy a porcelán-könyv-sansevieria triumvirátus bűvkörében élek. Utóbbi leánykori nevén anyósnyelv néven emlegetett (reverz módon asszony lett a leányból) növénykékból van kb. 200 darabom odahaza. Az elmúlt 1-2 hónapban néhány növényemet ismeretlen eredetű gyapjas pajzstetű (Nem, nem szerepelt a Nézd milyenek az állatok előszavában, egy Kinder-tojásban elrejtőző kb. 1x2 cm-es nagyító segítségével zoológiailag diagnosztizáltam, miután a sima port/vattát/szöszmöszt kizártam). Arányaiban kevés növényt érint, de féltem a többit. A szegény kis senyvedőket kilakoltattam a cserepükből, gyökerekig lementem, permeteztem őket ecet-szappan-cukor majd pálinka kombóval. (Felmerült, hogy kettőt lapoztam a házi praktikák Bálint gazdától című eposzban, illetve utóbbi hova csúszott le.) (Megjegyzés: A műveletet követően a lefolyótisztítók és pumpák gyártóival kebelbarátságba kerültem.) A kezem és lelkem már csíramentes lett, 1-1 órát töltöttem odahaza fejjel lefelé a kádban, miközben a 'meghaltok,grhh,meghaltok' (kevésbé eufemisztikus verzóját ismételgettem) a fejembe szálló nettó 3 liter vérrel.
A tetvek azonban karantént követően is coming soon-t játszanak, most már muszáj lesz valami drasztikus, toxikus, LD50-en túli kemikáliával skalpolni őket. Egy kedves ismerősömet elküldtem tetűirtóért egy növényboltba. Ott esett meg a rémeset, hogy az alig nagykorú, ábrándosan értelmes tekintetű leányzó, a tetűirtó folyadék kérését követően ötvenszeresére táguló pupillákkal és fényre pusztuló neuronokkal ledobta a humor bonbonokból álló atombombát, miszerint, 'de hát ez nem egy gyógyszertár' (Vérbeli Forrest Gump-ként arccal csapódtunk a nem megfelelő helyen és időben történő random bonbon osztogatásba.) Haj(aj), rákenném én, ha ez mondjuk egy poén lett volna. Ám nevetésnek halovány nyomát sem lehetett felfedezni az arcon, ezáltal a kicsiny vigasságok becsületéről a döbbenet árnyékában lemondtunk. Azaz simán kinézte Sancho de Panzából, hogy ad 1. homlokán túl vegyesen változatos a faunája, ad 2. keveri a szezont a fazonnal (akár avval is, de ez már egy másik (t)esti mese) ami falusiasan mondva böszme nagy sértés. Azt hiszem, erre nincs lakonikus tömörségű válasz, maximum felbuzdulva az ember elintézi a liter tej-20 deka parizert, 4 tekercs WC papír megszerzését is a vegyesboltból. (Megjegyzés: Bár az is igaz, hogy nálunk odabent kis betegek már összekeverték a bécsi (törlő)lap-bécsi szelet párost, előbbi helyett utóbbit kérték sebkezelésre. Ám mentségükre szóljon, hogy ad 1. laikusok ad 2. étellel nem viccel/dobálózik a magyar ember.)
II. Fentiek apropóján jutott eszembe egy 16 éves történés. Aki jobban ismer, azt is tudja, hogy nem szeretem a hosszú autó- és buszutakat (plusz a csúszdát, ringispilt, körhintát, gyorsulást, lassulást etc. -ezért maradnak a langymeleg pocsolyák). Kvázi kínkeserv volt minden osztálykirándulás, mert egy levél Daedalon kósza ködén is átsejlettek a 'retrograd ingerek' Harmadikos gimnazista koromban az Északi-középhegységbe utaztunk volna osztálykirándulás címszóval. Az előző években már (puffin nélkül) túl voltunk a Feszty-körkép és a Dzsámi meglátogatására tett 'erőn és mindent lebíró akaraton'. Az idei év kilométerei azonban nem nekem kedveztek, feltépték a Talpig zűrben körhintás jelenete okozta hegeket. Egy osztálytársammal elhatároztuk, hogy 'valami bajunk' lesz, ami miatt 'el fogunk menni orvoshoz' és kihagyjuk ezt a 3 napos északi tortúrát. Így is lett, mindketten gastroenterológiai panaszokkal (amik ugye nem bizonyíthatóak és nem objektivizálhatóak) kerestük fel háziorvosunkat, aki ellátott minket bölcs tanácsokkal és Smecta por javaslatával. A teljes átszellemülés érdekében a port is megvettük és bekoktéloztunk. (Fontos az autentizmus és az ízek, ha már ima és szerelem egyre satnyulnak.) Hazafelé beültünk a várparkba, egyeztettük óráinkat és a stratégiát, betanultuk a vallomásainkat, amikor egy kislány hozzánk csapódott és leült közénk. Gyermekeket akkor is szerető majdnem felnőttként beszédbe elegyedtünk vele. Kérdezte, miért nem mentünk iskolába, nagy körvonalakban elmondtuk, hogy betegek vagyunk. Erre felcsillant a szeme, hogy ő is, most derült ki, hogy tetves. A közlés ezen fázisában a fejünk légvonalban kb. 1-5 cm-re volt egymástól. Szó megszakadt, hang fennakadt és csak óvatosan távolodtunk a bűvköréből. Aznap sem kerestem rá a groteszk szóra az értelmező kéziszótárban.

Összefoglalás: A gyapjas nem ember(i), a Smecta nem ital és a tetű nem játék.

Régóta érlelődött bennem a gondolat, hogy írok néhány mondatot a dolgozó nőkről/falvédőre tapadt hölgyekről illetve arról, hogy milyen tulajdonságokkal rendelkező 'némbör vánnak' érdemes mostanában lenni. Apropója igazán nincs, talán csak azon téveszmés gondolathalmaz, ami akaratlanul is egy virtuális tornasorba állítja netán kontrollcsoportra osztja az egy betűs állatokat (gy.k.: 'NÖ') éppúgy, mint a szüfrazsetteket, primadonnákat és Hamupipőkéket.

Pofonegyszerű a képlet különben, Isten megteremtette a férfit és a nőt, akik ugye sosem érthetik meg egymást, mert mindenki a másikat akarja plusz ugye azt a bizonyos szerelmes kosarat is fülön ragadva húzzák-vonják, amíg csupán az marad belőle, hogy hol szeret a cápa(li).

Különböző nemek (néha az igenek is talán) eltérő specifikummal és vélt vagy valós, de legfőképpen elvárt feladatkörrel, de közben mégis álmosítóan ugyanolyan emberséggel kellene, hogy rendelkezzenek. Engem így neveltek, az ember csak ember, aki azért születik, hogy Madáchon innen és túl küzdjön, húzza az igát, robotoljon, ne sírdogáljon, ha leoldódik a sminkje vagy tyúkszemes lesz a szívcsakrája.

Sosem kovácsolt nekem előnyt belőle az élet, hogy jány lettem, nem ember. (Max. a medve ölelt volna keblére, ha a sört már unja) Elmaradtak a rózsaszín hajcsatok (max. hajtsatok, rulez) , szivárvány hátára pattanás, koloratúr szoprán csivitelések, alanyi jogon járó kímélet, a habzsidőzsi pillanatok a 'jajdeszípvagy' rigmusokban. Nem neveltek külszíni fejtésekre, limbóhintózásokra, saját és egyéb testrészek tekergetésére, csókos szájas csücsörítésekre, nagy fekete lyuk szintű misztikumokra. Maradt az örökre a földhöz láncoló józanság, hadkötelezettség,a pénztelen posztó, a tudat, hogy mind meghalunk egyszer. A boldogulás kulcsa éppúgy nem a puszta kromoszómaszámon, szép fogakon és a 90D-n múlik (utóbbi merő outsiderség), mint ahogy békából chippendale fiúvá csókolt férfiúk vélt/valós karizmáján, devizáján és farvizén.

Minden pöttöm lánygyereknek kutya kötelessége, hogy akár magányos cédrusként (is jól fessen, hej) és éljen avval a áldás/átokkal, amit a sorstól kapott. Magyarra fordítva, ha csepegtetett beléd a Teremtő egy teáskanálnyi gógyit, akkor azért, ha nem, akkor pedig abból kiindulva agyalj, izmozz, vicsorogj, vérezz ki, ess térdre. (A sorrend tetszőlegesen variálható és több jó megoldás is létezik). A lényeg, hogy ne mástól várd az instant/konstant megváltást, miközben te a kályha mellett üldögélsz és jó esetben csak Morzsit vakargatod tátott szájjal (k)éjt nappallá téve.

Előbbieket hithűen bemagolva, majd atomjaimba építve, egy androgyn lúzer lettem. Aki húzza az igát, kettősen töri a DNS-ét, termeli a profitot, vonja a kövekeztetéseket, literszám izzadja a gondolatokat, de lényegében nem oszt nem szoroz, mert...

Nem misztikus, maximum annyira, mint a 2x2 aláhulló józansága, akinek a szájából az igen, az igen, a talán sem talány. Jó lenne csak apokrifokat közölni a foghíjak között olyan frekvencián, ami denevérországban már tiltólistás, de amitől a legyek és egyéb kétlábú állatfajták is döglenek. Hallucinogén, buborékmosolyokba burkolni a feltupírozott evidenciákat. Amíg alany van, az állítmány majd odacsapódik mellé és szalutál, vihogva alárendelni, de mellé soha. Lenyelni a mindent egy tál vacsoráért, izzani a jégtömbökön, hőre lágyulni szekundumokon belül. Nem haverkodni, anyáskodni az amorózókkal, latin loverek-kel.

Szeretne félni a mindentől és a semmitől. A szőrös, fogas, nyálas lényektől, lányoktól, az unikornisoktól, csillagharcosoktól, Chuck Norristól. A szennytől, a nyomor bugyraitól, a kinyújtott kezektől, fehér zászlóktól, a megalvadt bánattól. Sugárhányást kapni a magánytól, himlőhelyeket vakarni a járdaszélen, suttogni és sikongatni a közönségdíjasok között.

Jó lenne halálosan elfáradni, meghalni minden légvételben, az összes ATP-t felhasználni két kifli nejlonzacskóban történő ujjon pörgetésében. 1,8 métertől emelni a lelket, 20 cm-ig ásni a döghúst, 10 másodperc alatt elmormolni a Miatyánkot, 5 perc alatt élvezni a végtelen történetet. Két szolid pillacsapás között gyorsulni százig és faltól falig csapódni a gerjedelmekben. Véreset könnyezni csuklás közben, levinni a hangsúlyt a kérdőmondatok végén. Félkemény, dőlt vesszőket a piros pontok helyett, belebakizni a sormintákba. Simán lekötni a félrefordításokat, leejteni a sze(rel)meket.

Minden kancsal lábjegyzettől, kiköpött rágógumitól, előételtől párásra nevetni a tükröket, monogramokat tetováltatni a lelkünkre, örökzöldet sikítani. A nyelvek alá szívecskéket rajzolni, kiköpni a megemésztett gerinceket.

Hinni akkor is, ha lecsípte a fényünket a mindennapok mocska, vágyni arra, hogy a semmi ága stabilan tartsa a hitünket, kipipálni az emelt fős, felhőtlen boldogtalanságot...

Számos fényképen pózol az ember együtt tündér kis cukorborsó zömében négylábú és/vagy szőrös élőlényekkel, amik azt sugallhatják a felületes szemlélődőnek, hogy a kapcsolat csupa játék és mese, móka és kacagás, simogatás-nyalogatás csomagcsere.

Ismerőseimnél általában ez van, az ő kutyáik gondolathullámokra ülnek, franciául ugatnak,pinot noir-t isznak, a csontot farkaskörömmel emelik szájukhoz, befelé nő és a nap felé hullik a szőrük.
Az enyémek karmája megismerkedésük, édesanyjuk tüzelésének pillanatában (megpecsételődik- de ez már soft porno) kettétört, selymes kis szőrgombócként bevették a házunkat/boka körüli inakat és a szívünket , miközben a kutyalelkük mélyén kis huncut, vihogó vadorzók maradtak és a lóláb csak néha kandikált ki az angyalarc mögül, de ha igen, akkor egy ideig kint is maradt és tetézték, mint a zsinagógát kereső Gázsi.

Néhány történést felelevenítek előbbiek alátámasztására, a háziállat egyenjogúsági bizottság és brémai muzsikosok nevében megspékelem egy kis nyávogó nyavalyahaddal is.

I. Egyszer volt, hol nem volt, volt két rosszcsont kutya, akik közül a kicsi volt a főhangadó és csábította rosszra a nagy mélát. A rosszaság annyiból állt, hogy a kapu egy bizonyos részét erős fogával kicsorbította, majd időről-időre belekapaszkodva kiengedte magukat az utcára.
A nagy természetesen partner volt a rosszban. Csak csatangolni akartak, netán új kutyalányokat/fiúkat, szagokat megismerni, hűtővizet felforralni és fékfolyadékot territoriálisan kiereszteni. Aznap sem volt semmi új a nap alatt, előbbi ismét megtörtént. Szerencsétlen főhősünk bukott kisdobos jelmezben (festékes rövidnadrág, lukas 'tísört', aligpapucs) utánuk rohant, mert a kutyák jámborsága ellenére lázasan hallucinálta a háromkerekűn triciklizni tanuló hátulgombolósok és a pletykába csúszó térfigyelő rendszerek testi-lelki terrorát. Ez késztette arra, megdöntse a 1600 méteres síkfutás világrekordját (igaz 100-on) Sikertelen üldözési kísérlete közben a szeme úgy lobogott mint egy (majdnem meztelen) csigáé, maximális pulzusa jóval túlmutatott a 220-zsengén kiskorú frekvencián, de az ojjektumok és a személy távolság exponenciálisan nőtt és a vízbűl kivett zoxigén is csak egy távoli, csalóka illúzió volt. Ám egyszer csak történt valami nemvárt dolog. A két kutyulimutyuli betévedt egy röpke háztűznézőre az egy utcával odébb lévő nyitott kertkapun keresztül egy pedánsan rendbentartott udvarra. Főhősünk a ház gazdájától sűrű bocsánatkérések közepette engedélyt kért a magántulajdon határainak átlépésére.
Próbálta a tulipánok-tökök-fűszálon magukat lóbáló és kellető minicsigák flóráját és faunáját összeegyeztetni a kutyák lábnyomaiba lépéssel (azok a fránya Twister-szűz lábikrák és a 26-os tappancsok esete) Terve sajnos dugába dőlt, mert a cselvetők gondolatsebeséggel elhagyták röpke látogatásuk színhelyét.
A leány épp' utánuk iramodott volna, amikor sztoikus nyugodtsággal konstatálta, hogy Quasimodo kishúgaként teste elvesztette a középvonal körüli tengelyes szimmetriáját és bal lába térdig belesüppedt valami bűzlő, meleg, egy hetes tökfőzeléket és tavalyi Tescos bevásárlószatyrot is tartalmazó komposztálószerű Mariana-árokba.
Az iszappakolásból (más ezért fizet) döbbenten szabadulva kézzel (!) kihalászta (remélhetőleg saját) papucsát majd a TGV sebességére kapcsolva csókolomot rebegve kiviharzott bal lábán mintegy 2 kila és kondenzcsíkot húzó esszenciával (akkor sem nyert gazdag életet a salak).
A kutyák és emberek megmentése likvidálódótt agyából, egyetlen célja az volt, hogy elérje ama bizonyos kapu belső oldalát, amit kutyapajtásai orvul átalakítottak.
Odahaza az első dolga a papucs kukába küldése a megnyomorítottak és megalázottak görcsös kézmozdulatával. Majd sipirc be a fürdőbe, ahol a szocialista háztartásban fellelhető összes tisztítószert ( a Gabi samponon, Ultradermen, Pitralonon át a Hypóig ) összehozta csorbát szenvedett testrészével.
Vagy másfél óra múlva csuromvizesen és reményvesztetten szabadult a fürdőből, azon igenisvalóságos hallucinációval, hogy munkaművelet hagyott maga után néhány maradványtünetes odort.
És láss csodát a egyszer csak csengettek:
A szomszéd volt, aki közölte, hogy a kutyák a kaput kaparják és befelé igyekeznének...

II. Az előbbi történet alacsonyabb BMI-jű, de magasabb neuronszámú kutyája amúgy egy Bonnie és Clyde filmben simán elstatisztálhatott volna. Számtalan kisebb-nagyobb macskusz ibolyával összehozását követően egyik nap főhősünk arra tért haza az oskolából, hogy a kiskutya a kapura felugorva őszinte mosollyal, de legalább olyannyira véres fogközökkel, uvulával és mellszőrzettel köszönti. Egyből tudta, hogy feleleges lenne a helyszínelőket/esetkocsit/papot hívnia, az udvaron kereste az áldozatot, amiből egy nyúlfarknyi darabka maradt (az áldozat stílszerűtlenül tényleg egy nyuszi volt, a maradék akkora, amit a műanyag cumin kívül a kulcstartóra szoktak tenni az emberek, bár előbbi is megvolt).
Agyát elborította a (nem rózsaszín), de lila (ha már színt kell vallani) gőz, gondolta, hogy ráijeszt a tettesre, elviszi egyet sétálni a közeli erdőbe, majd véletlenül jól otthagyja, amire az előbbi belátja bűneit, meaculpázik, lelke megtisztul, csivava/kisbárány szerelemgyerekeként reinkarnálódik és pólyában hazahozza.
Idegből rátette a pórázt, indultak a célterület felé. A kutyus érezte, hogy ez most nem egy jutalomfalatos sétagalopp lesz, diszkréten nyüszített párat. Odaértek, (anti)hősünk a maximum 15 kilós elkövetőnek kiválasztott egy megfelelő méretű 'kisebb fácskát'. Kikötötte, majd puszikat dobálva és búcsúseggrepacsit imitálva fütyörészve távozott.
Cirka 5-6 méter után azt vette észre, hogy valami furán susog, nyekeg és tekereg a pampák között (szinte sweet home Alabama), hátranézett és látta, hogy a kis blöki tövestől kicsavarta a 'majomkenyérfát' és a póráz végén keresztbefektetve boronálja az aljnövényzetet. Amikor odaért hozzá, büszkén nekiverte a sípcsontjának. Hősünk, aki a helyzetkomikum okán akkor már cseppet sem haragudott, legallyazta a kutyanyakat és hazavitte a még tékozolni sem tudó leányzót....

III. Az alábbi történet kiskorú ciccnyogikkal történt egy szép nyári napon főhősünk megboldogult gyermekkorában. Szokás szerint szült az anyacicó 5-6 kölyköt, őket pesztrálták a régmúlt, forró és boldog vakációk alatt. Az egyik nap egy kiadós játékot követően a macsekok a diófa árnyékában lihegtek, amikor egyikük fura, fulladozó hangot kezdett adni. Hőseink odaszaladtak és csodálkozva látták, hogy a kínlódó szájába egy szarvasbogár akadt. Kiorigamizták, néhány közepesen mély szájnyálkahártya-sérüléssel túlélte. Mit is miért ott keresett fejjel előre a bogár, ez örök rejtély. Vigasztalásként megetették a cicust egy kis bacon-nel, amit egyperces hypoxia, Heimlich-műfogások, majd négyujjas gastroscopiákat követően végülis túlélt. Na bumm, maradt még 7 és fél élet....

IV. Más alom, más évjárat, kissé más helyszín: Az anyamacska a pincébe szülte meg a kölyköket. Pár hetesek volt, amikor másik hősünk fura, krákogó hangot hallott lentről (Hát igen, nem Maria Callas-okkal operáltunk.) Lefutott és észrevette, hogy az egyik macsek konkrétan felakasztotta magát egy régi hűtőzsinórral, kb. 3-4 teljes kanyart téve a nyakára és lábujjhegyen tartva magát a földön. 3 ujjra terjedő mély hajlítóín sérülés árán széttépte/fogazta/izmozta a zsinórt, az elalélt macska kiszabadult, pihegett, majd feltámadott. Azóta (nomen est omen) macskagyökeres tejet kapnak éjszakára...

V. Végül következzen egy röpke macska-kutya koprodukciós történet. Hőseink édesanyja sok évvel ezelőtt a teraszon barna festékkel festett egy ajtót. Mellette a kutya és a macska hirtelen felindulásból összeveszett, jött a szokásos üldözős jelenet majdnem halálos iramban. A kutya nekifutott a festéknek és ráborította a menekülő macskára. Az anyánál (bár nagy állatbarát), de pár napra beragadt 'jaj, az a drága festék' lemez. A barnamacska elmenekült, megfogni és lehigítózni/körömlakkoldózni képtelenség volt . Szisztematikusan, teljes testre terjedően kitépte az összes szőrét, kb. 3 alom bagoly kikelt volna a belőle rakott fészekben. A kínai kopaszkutyák kommersz kis Misimókusok voltak hozzá képest és nem tudta teli tüdőből énekelni a cirmos cica 'hajt'...

Aki úgy érzi ezek után, hogy a kutya az ember legjobb barátja, inkább hangtalanul rázza meg a fejét...

(Megjegyzés: Fentiek ellenére avagy éppen ezért nagyon szeretem a kutyákat és macskákat is:)

Három nyúlfarknyi szösszenet az igazmondás erejéről:

ad1 (Néhány hete esett meg, de megírni még nem tudtam). Helyszín: Szombathely, Postahivatal (A munkahelyem után dobogós mennyiségű időt töltök itt , okot ne fejts!) Állok a nekem rendelt n! hosszú sorban, ahol n=3. Az ablakban egy ismert, kedves fiatal női arc, amihez egy vélhetően jó és kiegyensúlyozott lélek és egy nem topmodell test tartozik.Lehetne ezt feszegetni, mi számít, mi nem, külcsín avagy belbecs, netán mindkettő (bár mostanság azt hiszem, egyik sem...). Nem teszem, mert egyrészt megtették előttem nagyobb önjelölt pszichomókusok is, másrészt pedig közhelytengerbe fulladnék. Annyit tudok, hogy az ember nem a tricepsz vastagságánál kezdődik/ér véget (ha már karizma nincs igazán), szemszínek, haskörfogat, térdkalács formák, haj-és újhullámok lovaglása sosem kísértett. (Képzavar igen, de ő teljesen hű társ:) Közeledem a tűzhöz, már csak néhány sárga csekk reped meg előttem, amikor oldalról egy kb. 60 éves dohányoshangú- és bajszú férfiember in medias res bekiáltva érdeklődik, hogy csak ő csak most csak itt fel tudja-e venni xy rokona nyugdíját. A válasz intelligensen nemleges, erre elkószál a másik ablak felé (addig biztosan átírják a szabályzatot és talán ott el tudja magát adni a szofisztikált módszerekkel), de hetykén visszaszól, fennhangon érdeklődik, hogy mi változott meg mostanság az 'én' postásomon, ugye fogyott néhány kilót? (Nem, ez ismerve és látva a helyzetet evidens volt, éppen ezáltal vált groteszk és bunkó módon bicskanyitogatóvá.) A lány higgadtan lekezelte (piros pont), a férfi küzdött a virtuális pofonjáért, agyban már a dupla rászámoláson is túl volt. Ma Magyarországon bárki bármit hangosan kimondhat a jópofaság leple mögé bújva, pláne, ha férfi az illető...

ad2. Ma megyek haza, velem az obligát 3 táska, tehát szabad kezet most sem kapok magamtól. Közbejön egy kis telefonálás, telefonomot a fülem és a sapka intim terében tartom, kp. fokú balra konvex torticollis és vicsorgás közepette kinyitom a lépcsőház ajtaját. Meglátom, hogy mögöttem jön a kettővel alatti lakótárs (50-es hölgy), aki egy állólámpa magasságú dobozt cipel, ajtót megtartom, bejön. Közben kinyitom a levélládát (a polip hozzám képest egy újszülött fóka), a 'szomszéd' megáll mögöttem, sapkámat leveszem. Erre hangosan felkiált, hogy most ismert csak meg, mert 'milyen sokat fogytam, mennyire látszik' és azon filózott kint, hogy én vagyok-e, de elvetette, mondván én 'erősebbként' éltem emlékeiben (óriásbors, oh, te csodás magyar nyelv, a bálnák eufemizmusával melengeti a lelket). Valamit gagyogtam, kérdezte, megy a futás, haloványan pedzegette, mitől van ez a helyzet? (Ami sajnos azért annyira nem igaz, de akut cataracta/pufi dzsekik kontrasztalkotása azért bontja az elmét.) Azt hiszem, elég sok élethelyzet van, amikor a tényleges éhség gyakorlatilag megszűnik, maximum egyéb téren marad(na) meg mohó módon, de ott sosincs oázis. Elbúcsúztunk, mondtam neki, hogy köszönöm amúgy, ezt bóknak veszem. Elindultam felfelé, erre hanyagul utánam szól, hogy 'hát igen, a mi fajtánk az ilyesminek örül'. (Nem, nem 18 a BMI-je.) Bevitte a mélyütést, ő nyert. Ha lenne neki, simán lengethetné az igazmondás zászlaját, én pedig valami fehér, átvérzett rongyot...

ad3. Ma telefonon közölték velem, hogy 'valaha szép voltam'. (Amikor még Csipkerózsika aludt, szigorúan '84 előtt.)

Nincs tanulság, de azt hiszem, néha kibírnék egy kis arcomba hintett/csapott/vágott/ordított hazugságot. Az igazság ismeretében majd megküzdenek odabent az örök tiltakozóval. Ennyi simán rámbízható...

Zsírpapírba csomagolt fájdalom,
a körmökön túl ezt hagyta nekem. 
Heges kérdőjelek a vállamon,
vakarom magamról a rászáradt eget.

Nyugtalanság kínoz.Lakik odabent egy ördögfióka, aki ki akar törni, huncutul lazázna, véleményt nyilvánítana, botránkoztatna, polgárt pukkasztana. Néha még bűnözni is szeretnék. Megkóstolni a tiltott gyümölcsökat, kiélni magam, lángolni, beszólni embereknek. Furfangoskodni, keresztbe tenni, pimaszkodni, rikító ruhákban járni, sorból kilógni, falsul játszani az életművészt. Próbára tenni magam, megsaccolva korlátaimat, valahol egyedül lenni és kibontakozni, fekete leplet borítani, ami mögöttem van, hogy tisztán fehéren táruljon elém, ami rám vár. Rohanni az ismeretlen fények felé. Nem ismerni azokat, akiknek megszokottan ksözönök, kiverni a fejemből a "fájást", süttetni a hasam a napon, kímélni az agyamat, felületesen okoskodva  játszani a bohó elégedettet. Füstkarikák között ülni egy bárban, az élet nagy dolgait megvitatva. Felordítani a némaságban, "kit érdekel"-t visítani a tisztes emberek között, földhöz vágni magam, mert az jól esik. Döngetni autóban a zenét, bakancsban járni, azt szeretni, amit a többiek nem, konstans nemet mondani, megtagadni azt, amit idáig felépítettem magamban.

Máskor szeretnék összekuporodni, hallgatni a csendet, az idő múlását, ájtatatosan alázatoskodni, hogy higgyék rólam, én talpig jó ember vagyok, adakozni, arcokra mosolyt csalni, azt hinni, hogy nem vagyok önző, miközben csúcsokat döntögetek, állandóan megérteni, okosakat beszélni, kellemesen sejtelmesen búgni.

Összetartozni valakivel, egyenlőnek lenni, szeretném, ha irányítanak, mindamellett, hogy gyűlölöm, ha nem tehetem azt, amit szeretnék, ha lenne egy kar, ami megpofoz, ha ócska keservekbe menekülök, aki leteremt, aki kimondja, hogy van értékem, aki akkor is fog, ha ott fekszem mellette, akivel végre úgy és arról beszélek, ami érdekel, aki azzá tesz, ami mindig is voltam.

(2007.01.10.)