Sóra disznóvért csepegtetni
papírmasét eltemetni
Gennyes sebbe szálkát szúrni
Moslékból gyémántot túrni.
Lepkeszárnyból hurkot fonni
az álmokat is meggyónni.
Koporsóban babot főzni
bádogembert lefejezni.
Pókhálóba beleköpni
a csorbát is teletömni.
Nedves szívre morzsát szórni
könnyeket jól ledugózni.
Kések élét megcsókolni
Ujjperceiddel legózni.
Színeiddel sose hálni
halál elé létet hányni.
Ha egy fárasztó nap után "hazatérek", ahelyett, hogy "normál" ember módjára boldog nyugalommal hátradőlnék a "karosszékemben", mint egy örökmozgó beindul agyamban egy gondolat-szikra, amely emberarcok közé vonz.Kitalálok magamnak mondvacsinált sürgősen elintézendő tennivalókat, amelyek zavaróan ösztökélnek az útra kelésre. Tudjátok, egy gyáva kalandor az én lelkem.
...
Az út a régi belvároson keresztül vezet, ahol antik, jóságos, emberközpontú hangulat uralkodik. Tudom, sokan csodálkoznak, hogy én elsősorban nem a kertváros madárcsicsergős, zöldövezeti, libikókázós, tüdőkényeztető levegőjű családi házacskáiba vágyom. Én kérem szeretem a patinás épületeket, a levegő fagyasztó szökőkutatkat, a pezsgő városi létet, a fényesre koptatott macskaköveket, amelyen úgy kopog az ember cipősarka(:-), hogy élvezet hallgatni a muzsikáját.
Szeretem a forgatagot, mindenki megy a dolgára, a babakocsis( van, ami örök:-) pártól kezdve az öltönyös, laptopos úrfikig és azt vélem felfedezni az arcokon, hogy ők bizony szerves, kiszakíthatatlan részei a mediterrán pécsi csodának.
Szeretem a szemtelenül "nevető", mókásan totyogó galambokat, akik, ha valami élelem-gyanús tárgyat veszel a kezedbe, vad, áhító örömtáncot járnak a lábad körül, a medve-lombú fák alól csábító faragott padokat, a Székesegyházat, az egykaptafa daljátékokat, amik köszöntik az új óra eljöttét.
Szeretem, ha valami a hatalmasság ellenére megmarad emberközpontúan beláthatónak és a legnagyobb kormosító nagyúr, az ipar ádáz csatáinak is ellenálló béke-szigeteket őriz magában igazgyöngyként.
Kedvelem az antikváriumokat(tengernyi kincset rejtő, ódon-illatú megsárgult lapú romantikájukkal), a bumfordi ám barátságos kőóriásokat, a (sajnos méregdrága) belvárosi boltok csodaszép ékszereit, bőr-varázsait, a kiállított agyagcsigákat, a perecárus szlogenné vált "egyesével jöjjenek" kereplő hangját.
Békés és boldog világunk van. Sajnos csak néha érzem ezt. Ha a napok rohanására, az ego-összeütközésekre, a letaposás elleni csatákra összpontosítok, akkor "csupán" a lényeg vész el. Pedig a csatát csak hősies nyugalommal és kitartással lehet sikeresen megvívni. Észre kellene venni a napi apró-cseprő csodákat is, amik kellő nyugalmat és lelki békét adnak az embernek.
...
Ma leültem egy padra a színház előtt. Úgy helyezkedtem el, hogy a két sebes szökőkút jóízű, hűvös középpontjába kerüljek. A nap kellemesen sütött. Nem szeretem a heves, megizzasztó kiugrásokat. A napsugarak búcsúzkodva csiklandozták az arcomat és lelkemet karöltve a bekopogni készülő ősz-apóval. Átmeneti ember vagyok, tavasz-ősz párti. Világ életemben ilyen kettősség élt bennem. A nagy szélsőségektől mindig ódzkodtam, ha valamit véglegesen el kellett búcsúztatni (legyen akár az óév), akkor azt sokszor nevetségesen "gyászként" éltem meg. Az elkövetkezendő úticéltól pedig lélekremegve rettegtem. Annyira ellene volta, hogy egyszersmind belepusztultam volna, ha nem jön el. Ezért megalkuvóan sem a múlttól, sem a jövőtől nem akartam elbúcsúzni. Komótosan és lustán középen helyezkedtem el.
A napsugarakban porszemek táncoltak, főleg, ha kissé lehunyt szempilláim alól merengtem a "kábaságba".
Amúgy is, mintha a padokhoz lelki béke is mellékelve lenne. Jóízű öröm-meditálásra készteti az embert.
Egy okos ember szerint a pillanat megállítható, fényképező-szemmel szeretném , ha a kellemes pillanat örökre ráégne retinámra, hogy ínséges időben vigaszként szolgáljon és emlékeztessen arra, hogy nem ér "Minek örüljek én az életben?" stílusban működni, főleg ha az ember mondvacsinált kínkeservek apropóján életundorra gyúr. ( A rosszkedv az szituációszülte hátrányos tény, az életundor pedig a saját gyengeségünk szülte küzdellemmentes, gyenge menekülés.)
Jó az embereket figyelni. Találgatni, hogy ki hova igyekszik, milyen ember lehet, szívesen megismerkednék-e vele.
Mint egy szorgos hangyaboly. Az emberek jönnek-mennek felszabadult nevetés, boldog ölelések, késlekedős rohanások, egyszerű fagyizások stb. zajlanak le, de a "háttér" időtlenül örök.
Ma nyugalom volt a világomban. Rájöttem dolgokra, szakítani fogok a berögzültségeimmel (ez teljesíthető), otthagyom, amit már régen ott kellett volna és a bátorság szellem lelkesít, pedig még csak most kezdek befűteni a kályhába:-)
A dolgok megváltoztathatók, a megváltozhatatlanon pedig balga dolog rágódva siránkozni, mert ez csak életundort szül. Ez utóbbi pedig erőteljes anti-hajcsár a megváltozhatóak felett. Circulus vitiosus.
De belenyúlhatunk és akkor egy haladó, mi több pezsgőn gyorsuló boldog elégedettséget( először boldogságot akartam írni, talán) eredményezhet.
(2006.09.27.)
...
Az összes kismamán meglátszik, hogy élete egyik legnagyobb eseményére, a szerep kiteljesítésére készül, még akkor is, ha lapos a hasa és a bennfenteseken kívül senki sem tudja az örömhírt. Szinte ott lebeg a fejük felett a lenyugodott életöröm kellemes, középlangyos dicsfénye. A ráncok kisimulnak, a szem csillog, a kéz óvatosan masszírozza a magzatot. Elképzelem, amint odabentről a baba is megérzi a mama áradó ujjbegy-szeretetét és tükörképként a has belső oldalához ő is odateszi aprócska tenyerét.
A baba ugyebár 9 hónapos előnyben van. Pár sejtnyi korától ismeri a mama melegítően nyugtató hangját, érte is verő szívét, feláldozó-befogadó testét, míg az anyuka várhat a születésig.
Az apa csak vágyik rá, hogy az anya gyermek kapcsolat mélységét átélje. Őket ugyanis örökre összeköti a közös ős- tudás és küzdelem. A feltétlen szeretet alapja a közös küzdelem egymásért és a célért.
Két ember egymásba szeret, szenvedélymaximum, a másikban szeretik meg magukat igazán, szerelmük gyümölcseként pedig adnak maguknak és a világnak egy képlékeny-alkotó utánpótlás-ajándékot.
Szerintem a boldog párkapcsolat csúcsa a gyermek. Sokan biztos nem értenek ezzel egyet, nagy erő a szenvedélyes szerelem, de nem "alkotómunka", utód nélkül nincs kifutása, egy idő után plató-fázisba jut.
Tudományos oldalról is csoda, de "csepp a tengerben" szintű egyszerűsítésnek érzem a dobogó szívű, mozgékony, mosolygó kicsi lény DNS-re, sejtre etc. bontását. De igenis az, hogy mindezen "alkatrészekből" a világ ősi rendje szerint felépül egy kis embergyerek, hevesen áramló csudapiros vérrel, orkán-tüdővel, csapkodó karokkal/lábakkal, "ez az én anyukám" mosollyal. Az ember egy behatárolt lény. Lehet komputerünk, éles eszünk, színes löttyeink, koptathatjuk a kémcsövek ezreit, az emberi titokra nem tudunk rájönni. És ennek ez is a rendje. Az a faj, amely önmaga létezését alfától omegáig analizálta, hamar önpusztító közösséggé válik. A tudomány, a harácsolás felülírja a tabut is. Gondolok itt pl. a klónozásra. Elhitetik az emberekkel, hogy pusztán egészség-visszaállító/megőrző céllal manipulálnak, de fekete- lelkű fehérköpenyesek a világ reflektorainak össz-kereszttüzébe szeretnének kerülni és ehhez unfair módon nagyot kell dobni.
A másik, számomra ma is felfoghatatlan tény, hogy a gyermek miként sajátítja el a csodaszép magyar anyanyelvünket. Adott egy apró baba és egy bonyolult nyelvezet. Gondoljunk arra, hogy tizen/huszonévesen mennyi időbe telik, amíg valaki középszintre jut. A kisgyerek csak hall, megérez, ostoba könyvek nélkül és a gügyögőből "szónok" lesz mihamar. Emberi aggyal "befoghatatlan." A Föld legokosabb lénye a csecsemő.( Megjegyez. Én életem nagy részét töltöttem nyelvtanulással. Valaha jól is tudtam, de szenvtelenül, kötelességszerűen, muzsika nélkül beszéltem. A gépezetbe bedobták a pénzt és kiadta a robot-mondanivalót. Tudom, hogy a magyar nyelv idegen füllel nem éppen szép. Durva, hadaróan sodró, erőszakos, kemény pergésű kacifántos nyelvtannal. De én például nem tudnék igazán valakit idegen nyelven megszeretni. Elveszik a sorok közti rejtett mély érzés, a lüktetés, a magyar tudat szelleme, a hajszálér- árnyalások. Amúgy amikor külföldieket kérdeztek, hogy a jelentés ismerete nélkül nevezzék meg a nekik legjobban tetsző magyar szót, akkor toronymagasan nyert a cipőfűző, a szeretlek még az utolsó helyre sem volt jó. Mégis erre a csúnya szóra vár mindenki....-)
Japán vagy kínai (nem tudom pontosan) vélemény szerint az emberi életkorba beleszámít a bent töltött 9 hónap is. Szívet melengető egy gondolat. Az abortusz így főleg gyilkosság. A fő vitázók két oldalról közelítik meg a témát. Ad 1: Az anyának joga van döntéseket hozni a saját életéről. Ad 2: Ez oda-vissza is működik, a magzatnak is ugyanezen jogai vannak. E téren sosem lesz egyezség. Fel lehet hozni érveket, amik másodperc múlva okosan ellensúlyozva lesznek.
Ez is helyzetfüggő. Én sosem tenném (sohase mondd, hogy soha), mert erkölcsileg távol áll tőlem, de nem ítélkezem azok felett, akik így döntenek.
Jobb lenne, ha az életet "nyert" gyermek árvaházban sínylődne, utcán koldulna élete végéig? Nem hiszem. Egy nagy gyilkolás és sötétség avagy apró cafatokra szabdalt élet, napról- napra fájó vérveszteségekkel?
Amikor születésről szóló műsorokat nézek (übergagyi kereskedelmi üzemmódban is:-), a lelkem feltolul a nyakam tájékára, meghatódok. Úgy érzem, hogy az élet egyik legigazabb pillanata a saját gyermek születésének időpontja. A 9 hónap aggodalmas görcse feloldódik, a kicsi baba hatalmas oázással tudatja, hogy megérkezett, a pár családdá konvertálódik.
Ha hormonjaim épp' ingadoznak, akkor nagyon vágyom erre a pillanatra, hogy lehet az örömtől megrészegedve valakit a karodban tartani, aki hús a húsodból, vér a véredből. Csak szorítanám, amíg véglegesen helyet cserélne a lelkekből kiáramló szeretet-melegség és addig, amíg olyan kapocs alakulna ki, hogy akkor is a karomban tarthassam, amikor messze van tőlem.
...
Ma láttunk egy nagyon beteg babát is. A hátán feküdt, kezeit széttárva, csövek lógtak ki belőle, hasát sebész kések vagdalták. Ami csoda, az arca békés volt. Azt mondták, meg fog halni. Ezt is a kicsiktől kellene tanulni. Méltósággal, nem haraggal "kiáltozva" viselni a kínokat. Az ember felnőve egyre csak durvul és leveti magáról az igaz lényeget, szégyenteljesen nem is hiányolva a puha takarót. Gyermekkorban minden tiszta és egyszerű. Nincs érdekszeretet, nincsenek egyenlőtlenségek, nincs eltaposás. Egyre rövidül az emberek "szende" gyermekkora. Néha visszatérek bele, időzöm, jó, de élhetetlen egy adomány. A világ lábtörlőjévé tenne.
Kisgyermek szemmel őszintén lehet nézni, de hamar megvakítanak...
(2006.09.21.)
Még múlt héten vettem két verseskönyvet, mindkettőt antikváriumban. Az egyik Pilinszky: Összegyűjött versei, a másik pedig Mécs László: Vadócba rózsát oltok.
A Pilinszky kötet második lapjára az "Azt hiszem" című verset kimásolta egy gondos női kéz, a betűk szinte gyermekies gömbölydedségéből ítélve az elkövető 18-20 esztendős lehet. Az aláírás pedig a következő: Szeretettel Andinak, 1992-es dátummal.
Furcsáltam, mert én tudatlanul azt hittem, hogy ez egy szerelmes vers, arr gondoltam, hogy a leány biztos valahányadik évfordulóra címezte a szeretett férfiúnak. (Előítéletes vagyok, egy férfi nem írhat szépen? Nem igaz. A. pl. kislányos vonalvezetésű, tagolt szavakat vet mindig papírra,kontra én pedig görcsösen, rohanósan, "áthúzva" írok, mintha mindifutnék valami elől és attóltartanék , hogy szende énemet ilyen vadul háborgó hurkokkal kell lepleznem:)
Szeretem ezt a verset, nem írom ki ide, egyszer, "régen":), az előző naplómban megtettem és úgy emlékszem, azt írtam alá hozzáfűzésként, hogy én ennél sokkal kevesebbel is megelégednék, az örök összetartozás, az aggyal befoghatatlan, elrendelt érzelmek verse ez.
Ezt most is így gondolom. Milyen jó lehet az a tudat, hogy valaki számára te vagy a fény, aki nélkül félemberként érzi magát.
A beírást elkövető embert nevezzük B.-nek, Andi legyen A. Tételezzük fel, hogy B. az erősebb nem egyik képviselője! (Mert ugye javíthatatlan álmodozó vagyok, nincs mit tagadni.:)
Egyszer ők összetartoztak, a lelki kötelékek elindultak a másik mellkasa felé. Talán oda is értek. Kezdtek összegubancolódni, úgy, hogy ne lehessen felismerni, ki volt a "gazda". Talán össze is sodródtak, vadul burjánzó szenvedéllyé, majd letisztult szeretet kovácsolta puritán hajókötéllé.(tudom, ismételt képzavar.)
Ők nem felszínesen ismerték egymást. Akkor nem könyv lett volna az ajándék. Könyvet annak adok, akit tisztelek, akit már beeresztettem lelkembe, aki előtt kitárulkoztam, akit ismerek és becsülök, akiről tudom, hogy mit és miért szeret, akinek homlokráncolásából csoda-titkokat olvasok le, akire, ha ránézek, mosolyra húzódik odabent valami, akiben tükörként megtalálom saját magam. A könyv komoly dolog:)
Talán már évek óta tartott a kapcsolatuk. Talán már szó sem volt a szenvedély szülte mindennapokról, a forró áramokról, a bizseregtetésről. Helyette valami sokkal magasztosabbat éltek át, leegyszerűsödött szeretetet. Ők annak ellenére is szerették egymást, hogy ismerték a másikat. (Szerintem ez nagy szó.) Már nem udvariaskodtak, nem cicomáztak a randikra, mázhalmukat ledobva maguk voltak. Két ember, aki szereti egymást. Igaz, így hatásosabb a "szeretettel", ősibb, időt állóbb, valósabb. (És valljuk be, megmosolyogtató lenne a "szerelemmel" XY-nak.)
De itt jön a bökkenő:)
Ha minden szép és jó volt, hogy landolt a könyv egy antikváriumban? Két lehetőség jut eszembe:
ad1. A kapcsolat véget ért. Valakinek nem elég az alapjárat, újabb "lázrohamokra" vágyik. Kétélű fegyver ez a dicsőített szeretet (megszokás?).Lehet, hogy közös megegyezéssel döntöttek így.Szép volt, jó volt, de ellaposodott, kihűlt. A hajóköteleket szétszaggatta az újra életre kelő ifjonti hév. A. és B. is talált magának egy újabb "fényt". Gondolnak még egymásra? Találkoznak még egyáltalán? Szeretném hinni. Minden, ami az emberrel történik, még ha negatív végkifejlete is lett, kell, hogy belevésődjön az ember lelki memóriájába. Több és más lett vele. Emberebb. Most is van valaki, akinek irodalombarát fiktív szereplőink újabb idézeteket írogatnak teljes meggyőződéssel, minden circulus vitiosus?
ad 2.Elszegényedtek és elfelejtvén, hogy ez a könyv kincset hord magában, el kellett adniuk. Ők ketten pedig békében és boldogságban, egymás kezét fogva (:) nevelgetik gyerkőceiket és győzött a szeretet:)
Ti melyiket hiszitek? A romantikus, gyermeki felem a kettesre szavaz, de gonoszkodó realitásom, tudja, hogy az egyes sokkalta hihetőbb.
(2006.10.28.)
Sosem mertem embereknek igazán megmondani, hogy mennyire szeretem őket.
Más dolog az, hogy ha csak a szeretet megmondása után tudatosul valakiben az érzés és akkor ereszt gyökeret igazán a lelkében, akkor már régen baj van, a szeretet az ott lebeg a levegőben, az elfojtott kuncogásokban, a mélabús egymásra nézésekben, a gyenge bátorításokban... Persze, családtagjaim kivételek ez alól is, velük féktelenül magam vagyok, kitárulkozva, lecsupaszítva én és a lelkem, hisz ők nem élnek vissza vele, nem akarják felhaszálni ellenem a a hozzájuk fűződő szeretet-szálat titkos aduként.
Csúnya dolog, de manapság az egyik legkihasználhatóbb fogalom, amivel csúnya visszaélések végezhetők ezen a földtekén azok az emberi keblekben rejtező lelkek. (Megjegyzem, ez alapján vannak sérthetetlen figurák:) "Odadobod" magad valakinek, neki adod éned egy részét, cserébe netán még kapsz belőle is egy kis morzsát. Te az ő darabkáit babusgatva őrizgeted, melengeted, ápolod, beszélsz hozz, szinte nagyítón kersztül szemléled, úgy érzed, hogy eltört lelked "üres" csorbult darabkáiba betömheted az ő darabkáit. Ha megtörtént a generál, akkor pedig a figyelmetlen szemlélőnek fel sem tűnik, hogy itt két heterogén ember egységéről van szó.
Ekkor szereted a másikat, nem kell magyarázkodni, miért, azért mert ő olyan amilyen, ki lehet ragadni töredékeket, mondjuk mert "ő megért, mintha ezer éve ismernénk egymást, magamra leltem benne, úgy érzem, vele hazataláltam" stb. Sokkomponensű, megmagyarázhatatlan dolgokról van szó. A folyamat beindulásának okát lehet magyarázgatni, elemezgetni, ha az érzés fellobbant, akkor pedig jön az ősi, eggyé tartozás rejtélye...
Amíg persze egyik fél megunja ezt a boldog, szinte már idilli állapotot. Bár számára talán az egész nem jelentett többet, mint egy gépies, szokásos, előretartó társasági élet. Szeretett ő, tegyük hozzá a maga módján. Nem fűzött a kapcsolatotokhoz rózsaszín lányregényeket is megszégyenítő örök érzelem halmazt, a kölcsönösség definíciója alatt is más szavak rejteztek az ő "túlélő szótárában". Neki csak egy voltál a sokból. Nem az egyetlen, csak egy tucatáru. Csúnya hasonlattal élve, mint egy papírzsebkendő, elhasznált és eldobott. Vagy egy narancs. Kiszívta belőled az életerőt, a fonnyadt gerezdeket pedig meghagyta neked. És ekkor vetted észre, hogy már megint elhasználtak. Rádöbbentél, hogy sajnos végtelen a papírzsebkendők, narancsok piaca. Ez fájt neked. Bár ha a lelkedbe nézel, láttad a végét, nem éljük azt a világot, hogy "amit az ember megszelídített, (bocsánat a tartalmi idézésért), azért felelősséggel tartozik." Néha még magunkért is nehéz felelősséget vállalni, másokkal meg ne törődjünk...
Nincsenek örökké tartó érzelmek. Balga módon szeretném azt hinni, hogy vannak, de mindig nagyot zuhanva kell ráébrednem a realitásokra.
A baj az, hogy a másik fél ilyenkor a te lélekdarabkáidat se szó se beszéd visszadobja neked, te pedig csodálkozol, hogy nem sikolt fel, mert a szívéből kellene optimális esetben kibányásznia. Ekkor rájössz, hogy ő mindezt a "mellényzsebében" tartotta, készült a szituációra. Te sem akarsz felsülni, ezért keserves, dobhártya sértő szenvedő rikoltás közepette, kivájod magadból a beépített morzsákat. Zokogva adod vissza, a szemébe se mersz nézni az illetőnek. A darabkákról vércseppek hullanak alá, a lelked könnycseppei, sőt, mintha nagyobb lenne az egész "tákolmány".Igaz, leválaszthatatlanul rajta csüng a te lelked egy kis darabja is. Be kell ismerni, megint vesztettél.
A legjobban az fáj, amikor távozóban észreveszed, hogy Ő egy éles késsel kapargatja a "magántulajdoná", Te pedig forgácsokban hullasz alá a fekete görönygökre. Aki a földön van, az ne csodálkozzon, hogy mindenki rátapos.
Továbbsétálsz, vérző lelkedet hozott anyag híján magad toldozgatod, ragasztgatod. Balga egy jószág az odabent, mert a sok "hústépő" kudarc már egészen bajnokká tette a regeneráció terén.
Odáig pofozgatod, amíg kicsit zsugorodottan, de látszólag épen az apró csorbákat is legyalulod róla, hogy ne ess mégegyszer abba a hibába, hogy idegen lélelmorzsákból próbálsz csillogó lelket varázsolni magadnak.
Most már csak arra kell vigyáznod, hogy magadban ne csalódj, több vérveszteséget már nem viselnél el.
(2006.11.17.)
Ad .1. Néha több vér serken ki, ha valamit cukorral megszórunk, mintha késsel kettévágnánk. Bár tartósan egyik sem túlélhető.
Ad. 2. Ha két ember legnagyobb közös osztója egy, akkor ritkán párosak.
Ad.3. Két módon nem tudok élni, se veled, se nélkülem.
Ad. 4. Vértestvér-e az, akinek a hátába az én nevemet karmolod?
Félmondatos nemzet vagyunk. A buli elviselhetetlen frenetizmusa közt született "sirálykirálywow" , "szaszhaver" és hogyvagyjólvagyszia" társadalma vagyunk. A szomorú az, hogy ez elég az embereknek, nem is vágynak többre. Olyan ez-rossz hasonlattal élve- mint egy kinyitott kalitka, amiben rezzenéstelen arccal üldögél a madárka, ahelyett, hogy sasként szárnyalna.
Hogy mi az oka a párszavas gondolatcserének?( Bár inkább ne csúfoljuk annak, inkább elbeszélés egymás mellett, kisfiús argóhajhász erőfitogtatás.)
Szerintem nem a fásultság, fáradtság eredménye főként ez a nyelvi alulteljesítés, hanem az egymás iránti érdektelenségé, a mélyebb, igaz dolgok utáni vágyhiányé.
Mindkettő a nem kellően "felszerelt" gyerekszobára is visszavezethető, de ez önmagában gyenge takarózás lenne. Érdektelenek vagyunk, mert az önös kis vágyainkon nem látunk túl, a problémakörbe nem fér bele a mások közölnivalója felett végzett agytekervényezés energiaigénye.
Felszínesen élni pillanatnyilag mindig jövedelmezőbb(ha ez ugye összeegyeztethető a lelki küszöbszinttel), nincs felesleges agymenés, ATP-pazarlás, gondolatoknak csúfolt idegenszavas förtelem.
Néha azon is gondolkozom, hogy bizonyos emberek a napi viselkedésüket viszonyulásaikat látva, hogy mernek tükörbe nézni? (Tudom, hál' Istennek nem az én agyam pörög bennük, megjegyzem szerencséjükre, oszt' lenne bűntudat-halom:-)
Látom a párokat kézen fogva, átkarolósan sétálni, látszólag minden rendben. Csak egy hiányjel van: Egyiknek sem mozog a szája. Van olyan, hogy egy kapcsolatban az összes szavunkat kimondtuk volna? Vagy-amit ugye nem tudhatok- van olyan helyzet, ahol a csend nagyobb úr, mint a locsi-fecsi? ( No de kérem, örökös némaság. Különben is a csend egy intervallumnyi "hanginger-szünet", a némaság pedig önként vállalt rabság.) Ne legyünk rabok!:-)
Az érintésről: Félünk megérinteni egymást, erre is rájöttem. Miért? Szerintem azért, mert elérzékenyült, önként vállalt kitárulkozásként tartjuk számon, ami-sokan úgy gondolják- lecsupaszított, sebezhető, máztalan lélek nélkül nem vihető véghez. Ez nem igaz. Az emberi érintésben titokzatos erő rejlik. Olyan, mintha a szív pumpálta energiaáram(szeretet?) egyik részét az ujjaidon keresztül megosztanád egy másik emberrel is, "kézzelfogható" egy adomány (lenne).
Persze nem arról van szó, hogy úton-útfélen minden felebarátunkat tapogassuk meg derekasan, de igenis léteznek olyan szituációk, amik puszta szavakkal nem kellően( nem elég őszintén?) nyomatékosíthatók. (Aki beszélni nem akar, legalább nyújtsa a kezét!:-)
Néha arany kincs egy baráti kézrátétel, egy megropogtatós, felmelegítő, eggyé válós ölelés akár egy szertelen bökdösődés.
Furcsa, hogy ezt írom, de az érintéssel nem alacsonyodnánk le. Anélkül igen. ( Az állatvilágban az ösztön-vezérelt, IQ-mentes körülmények közt mint minden, ez is egyszerűbb.)
Ahhoz pedig, aki visszaélne az érintéssel, nem kell "hozzányúlni"!
Tudom, a szeretet "eszközök" nélkül is létezik, de zsugorodásra hajlamos, ha sosincs expozíció. Ha némát játszunk és visszahúzzuk a kezünket, csak elveszítjük az egyik legszebb ajándékozó képességünket. És ugye az ajándék kapásánál már csak az adás jobb:-)
Szeretem nézni a sötét, imitt-amott kivilágított várost egy kellemesen meleg szoba ablakából.
Tudom, ostoba egy kijelentés, egyáltalán nem vagyok unikum e téren sem, de ma újra megállapítottam. Sokszor ott tartok, hogy "robban" a fejem. Valami tompán feszítő, homályos, elárasztó feketeség lesz rajtam belülről úrrá. A zsibongás barátkozik Tompikával. Jól elvannak, az fix. Még jó, hogy jó kemény a fejem(...), mert a végén még kicsorduulna a sok beletömött limlom. Egy túlérett paradicsomot cipelek a nyakamon. Plusz izzik is, úgy érzem, valami jó erős levegőt kellene befújatni, akkor talán optimális temperatúra uralkodna odabent. Vagy fejet kellene cserélni.
...
Vannak olyan dolgok, amiket nem kell hamisan magyarázkodva túllihegni (sajnos, erre is hajlamos vagyok), csak nézni kell, szívni be a látványt, telíteni azt a egyéni variabilitástól függően kisebb-nagyobb lyukat, ami a mellkasod elejében honos, tudod, ami hasogat odabentről, ha épp' sírni támadna kedved. A könnyeidet meg úgyis visszanyelheted, azokkal lehet trükközni, a "fájás" nem győzhető le, az uralkodik rajtad. Játszhatsz, nem kell bevallani, ez nem egy igazmondó játék, de akkor is ott van, ketyeg időzített bombaként.
Ez is olyan, hogy ha nem tiltakozik az ember, alőbb túl van rajta. Van amit csak úgy győzhetsz le, ha szabadon engedet őket, hadd kavarogjanak egyet a hideg téli levegőben, hadd törjék-zúzzák egymást, a levegőmolekulákat, ha eljön az ideje lenyugodva visszatérnek búvóhelyükre az érző-morzsák. Sokszor csak állok a ketrecük előtt, amikor már alapban is harapós kedvükben vannak és továbbra is hergelem őket. Ha vicsorítanak egyet, akkor megrettenve arrébb ugrok, hogy a rá következő percben csúfondárosan visszatérjek "idegesíteni" őket. Nem számolok azzal, hogy egyszer szét fogják szakítani a rácsot, ha az összes elemet magam ellen hangoltam, akkor robbanás-szerűen kitörnek belőlem(jobb esetben), vagy szétáradnak bennem, belépve a vérembe, gonosz vigyorral, körkörösen örvényelve siklanak, beleisszák magukat zsigereimbe, eljutnak, hogy meghúzzák a féket az agyamban, netán lázítsanak, kifordítsanak magamból vagy kedvük szerint összeroppantsanak.
Ilyenkor már nehéz őket visszahajtani megszokott kis kuckójukba. Ahhoz magadat kell legyőzni és átformálni. Ha azt hiszed nyertél, akkor hirtelen a szöveteidben látensen megbúvó ördögfiókák újra támadnak
Persze meg is nyerheted az üldözést. Más kérdés, hogy a lázadók fogdába parancsolása biztosíték-e arra, hogy a későbbiekben ártatlan módon csak szenderegni fognak. Új lakókat nem vehetsz, csak nagyon ritkán, néha, egy-egy "narancssárga" nap után érkezik néhány jövevény, akik gyámoltalanok, békések, taníthatók, őket könnyen helyükre tudod irányítani. Csak sajnos ott vannak a megbízhatatlanok is, ha nem jön több narancssárga életöröm, akkor hetek alatt ők is befeketednek, ők csak a kinti "jóból" tudnak táplálkozni. Mert bent már nincs táplálékuk. Azt már felemésztette a sok csata utáni regeneráció.
Ekkor jön el az a stádium, hogy kevés vagy önmagad újjáépítéséhez. Vagy ülsz romjaidon és várod, hogy jöjjön a kedves megmentő, vagy egy idő után az üres lyuk foglya leszel. Együtt mulatsz a lázadókkal.
Csendes és békés minden, a sötétség amúgy is egy meleg "szín" (tudom,ostobaság, így marad), egyáltalán nem elrettentő, úgy hull az emberre, mint egy egyenlővé tevő takaró. Nincsenek felesleges színek, felületes csillogások. A világ egybeolvaszt magával. A táj békésen szendereg, ha jól figyel az ember, még a szuszogását is hallja.
Mint csodálkozó szemek a feketeségből felém néznek a kivilágított ablakok. Képzelgem, odabent biztosan boldog emberek laknak. Hüle illúziója az embernek, ha már ő maga nincs is épp a "vágyott" állapotban, hogy másnak minden fenékig tejfel.
Aztán kezdek dideregni a pólómban és lassan búcsút intek a látványnak, gyorsan visszaeresztem a megtisztult "lakóimat", leeresztem a gőzt, beteszem az ablakot.
Visszasüppedek az émelyítő valóságba...
(2007.01.01.)
Tegnap este megint nem bírtam elaludni. Behúztuk a sötétítőfüggönyöket( nehogy egy kósza fénysugár a kint búslakodó utcai lámpákból a szobába szökjön:), szigorúan megfékeztük a villanyt, legyilkoltuk a falilámpákat és áll néma csend valamint koromsötét kavargás.
Elhangzott a "szép álmokat" buzdítás, ami általában egyenértékű avval, hogy eztán maradj csendben és durmolj egy jót, mert én legalábbis azt szeretnék.
Mint egy darab bot lefeküdtem aludni, éreztem, hogy a paplanom tömegesebb részének zöme a huzat lábam körüli részében csoportosul és hiába markolgatom a pőre bevonatot, csak még lejjebb küzdöm a manőverrel az esszenciát.
Szokás szerint feküdtem nyitott szemmel. Már álmodozni sem volt kedvem (amúgy sem szokásom:), inkább jó kis írni-való témákon gondolkodtam. (Ez a blogolás átka.) Meg is lepődtem, hogy eme kései órán milyen frissen pörögnek odabent a kerekek.
Ilyenkor tisztábban látom a helyzetemet. Megoldhatónak, kevésbé elkeserítőnek, elkezdem szövögetni a soha be nem teljesedő ötleteim alapjait.
Rózsaszín, felfeslő, önámító hazugság az egész, de jólesik. Tovább nem gondolom.
Olyan csend lett, hogy már a falióra ütemes verését is hangzavarnak lehetett volna nevezni a némaságban. Ekkor sajnos nincs háttérzaj és a bennem háborgó, örvénylő, piszkos "tenger" csobbanása fülsiketítően kihallatszik. Legalábbis én érzékelem és bánt ez a disszonáns zene. Attól, hogy lehalkítom, még ott van és fogyasztja bennem az elemet. Mást meg az sem érdekelne, ha kínok közt fetrengenék a földön, max. annyit mondanának, hogy "szedd már össze magad, mert akadályozol a törtető letiprásban."
Elgondolkodtam, hogy most már mindenki az igazak álmát alussza. Mi lenne, ha apró, pillesúlyú, hártyás szárnyú szellemlánnyá válnék, berepülnék a kulcslyukon és meglesném a többi szendergőt.
Mindenki vezényszóra fekszik az elhasznált ágyikójában, a "szellem vesztett" testeket csak az ócska falak határolják, de a szabad, álmodó elme ezeken átkúszik.
Láthatatlanként megfigyelhetném az összes ember legőszintébb arcát, hiszek benne, hogy sok ember ekkor lép egyedül ki a rá erőszakolt színházi szerepéből, ilyenkor mindenki békésen megadóvá válik, babás arccal, megnyugtató pihegéssel, levetve a napok mázát, kimosakodva a gonoszságból, felvágásból, látszatérzelmekből.
Egyentestek leszünk, megkopott pizsamákban, ékszermentesen, boldog szuszogásban.
Bizonyos emberekről csak ekkor hinném el igazán, hogy bennük tényleg lakozik valami hús-vér jó érzés, emberből vannak, sebezhető alapanyagból, édespiros vérrel, lüktető szívvel, földi bánatokkal.
Valószínűleg apró kis manófüleimet(tudom, képzavar) mellkasukra tapasztanám és meghallgatnám, hogy odabent az örök ritmusra ver az élet, megtapogatnám testüket, hogy valójában hozzám hasonló langymeleg gyurmából készültek-e avagy rozsdaálló, kongó, nemes acélból.
Ekkor az életbeli korlátok ledőlnek. Elfelejthetjük, hogy a nagy mókamester tanodájában melyik feladatot osztották ránk, lehetünk féktelenek, szenvedélyesek, határozatlanok, vagy kedvünk szerint némák, morcosak, félelmetesek, hatalmasak, ki ki igénye szerint.
Bárkivel barátkozhatunk, hogyha alvó testéből kiszálló lelkeink összefutnak, akkor a külsőségek leomlottak, az anyagtalan "áram" pedig örvénylően keveredhet.
Itt mindent szabad, ellenségek szerethetik egymást, barátaidat leckéztetheted, anyává válhatsz, kutyákat babusgathatsz, megtalálhatod a másik feledet, orgiákat rendezve tombolhatsz stb.
Van rá naponta cirka 6-7 (kinek mennyi) órád, amikor is az új élet tüzétől kifáradt lelkek visszaerőszakolják magukat pihegő, lusta kalitkájukba, minden nap meghalnak, de örömmel választják az elmúlást, mert tudják, hogy másnap újraélednek.
És ekkor a kócos, meggyűrt, "ágy- lenyomatos" embergyerek felkel és beizzítja az egyénre szabott mókuskerekét.
Valami halványan dereng benne az előző esti felszabadult duhajkodásából, bár inkább csak kellemes nosztalgiaszellőként átsuhan rajta, talán arra is emlékszik, hogy miről álmodott. Nem tudhatja, hogy az álmában szereplő személyekkel a szabad lelke valójában "egy helyre szállt" és a másik is tudni fog róla...
Még egyet mosolyog elnyűtt tükörképére, majd magára erőlteti az álarcát és ökölbe szorított kézzel, "emberölő" vicsorral elindul az élet elleni csatába...
(Tehát: Szép és hosszú álmokat mindenkinek!:)
(2006.11.15.)
Lamúr tuzsúr
Zöngétlenül gerjedtem
forró tejben lebegtem
egereknek doboltam,
sajtforgácsot majszoltam.
(V)ágyadat beve(te)ttem
répamagot legeltem
alvadt vérbe haraptam,
sebemet elvakartam.
Nyáladat lesepertem
keresztet se vetettem
létigéket vagdostam,
buborékot markoltam.
Ecc pecc rigmust elszeltem
pókhálóba tekertem
hurkásra dagasztottam
éhezőknek eladtam.
A kukára leültem
késeken hegedültem
a rozsdást megolajoztam
szívedet kimagoztam.
A húst leszopogattam
levedet kifacsartam
betűidet elnyögtem
a lelkedet kiköptem.
