Fény.post.küld

Ma nem vettem be a kábító fájdalomcsillapítómat, mostanság úgyis sok volt a por, pláne a csillám, no és annak hintése. Belenyúlok a zsebembe, a Suttogások és sikolyok magyar remake-jének pótszékes mozijegyére köpött konfettis szerelmetes vakkantások után megtámolyodik a lelkem. Végigsimítok a mellkasomon, csillámpor ragad a kezemre. Mr. Smith-ek, Ismeretlenkatonák, Fénytestűek, Predátorok, Tamtamdobosok, Lelkipuffok, ( Foto)Szintetizálók DNS-börzéjét tarthatnám, akit még nem érintettek meg, annak jelképes összegért kettőt fizet, egyet sem vihet alapon instant ujjlenyomatot teleportálok arcára, keblére, lelkére. ( Azonnal fel kell oldódni, három-kettő-egy, készen állsz? Észre sem veszed és már le is nyeltek, tudod, az ízéért fogyasztanak, a hatást nem bírják kivárni. Még retrospektív sem avatunk szenteket bár az elvi piedesztálok üresek, gyakorlatilag meg A fekete város rajtuk lambadázik.) Vigyázz, mert a lelkeken még az ájlávjú maciszívecskés és/vagy a soulmates felirattal sem tapad a matrica, maximum, ha sokat nyalják, bár bizonyos körökben a harántcsíkolt izom kevésbé fárad, mint a szív. (1.) Tudod, nem lehetsz ’karizmatikus’, ha a kisujj kell, hát tépd ki és csak azt add, szépen elcsócsálják, majd a szárazzal öblítés (merugyetedecukiédesvagy, legyen má’ kontraszt) talán már nem egy talponállóban fog történni, bár ugye kell minden belőled, ami nem veled kapcsolatos. De hidd el, hogy gyümölcsös-édes-egyedi vagy, ami csak a nehéz ételekhez dukál . A maradék csonttal a Morzsit fullasztanák meg, de ő meg visszahozza és akkor is szeret, ha nem csóválja a farkát. A szakadék széléről csak így tudod felhúzni magad, a felesleges karácsonyfadíszekről meg kérdezd meg Kevint (nem, ne Stallone-t). Amúgy a (meg)főzőműsorosok mindig fogyókúráznak, nyeldeklik a húsodat, a ’zönjelölt’ gourmandnak egy beleszippantás is elég az ’aurádból’ (gy.k. ami kint van, színes és/vagy rezeg, mert utóbbi odabent már (olcsó)macsóklasszik módon sem megy). Óvodában is csak búgócsiga volt a jeled, nem mérgeztek az óvónők a hercegnőség terhével és a napocska sugaraival (Pedig lehet, hogy akkor rád lehetett volna nézni, de másra nem. Elbazilikázták, nem kicsit, nagyon.) Maximum gyertya lehettél volna (2.), vagy bepörögsz vagy elégsz , egyik nagycsoportos képeden sem volt őszinte a mosolyod. A ’Minden napra egy mese’ borítóján a nyálcsöpp rebeg, februárig zsigerből kihúzod, kívülről tudod a Világszép nádszálkisasszonyt , aztán meg legyen valami oldtimer bréking nyúz, jöjjön a sárkány a fejeivel, vágja a hero a rossz lufit/kitömöttvadat/papírmasét, , piropozsgás magyar legíny hadd izzadjon atlétatrikóban vér(t)mentesen, aztán a fél kezem és egész királyságom legyen az övé egy kis csihipuhi után dugába dőlünk és boldogan halunk, míg nem is éltünk. Békeboldogszág, felfeszülünk a szivárványra. Örökzöldek a lelki kandallók mellett hullatják, amijük van, a tű hamar mélyre fúródik, és csak egy másikkal távolítható el belőled véglegesen, a magyar lankákon és völgyekben őshonos tüskésbőrű makipalánták konkurenciát észlelve menekülnek/kihalnak/kényszerzubbonyoznak, ha vízkeresztet sem (már nem) akartok, akkor alant tömítődik tőlük a (csillám)porszívó és visszaköpve megfulladsz a fene nagy fényárban/elődök mocskában. Hibernáld a pillanatokat, minden mezőre jusson egy bábu/rallyepilóta/mitfahrer/huszár/paraszt, pláne apropó nélkül ne hara(n)gozz , felénk négy temetésre se jut egy esküvő, a replikák replikái azt hiszik, hogy a nyáltenger az a pillanatragasztók Don Corleone-ja (bár a pillanat stimmel, sok kicsi szaporodik és sokasodik, a semmi fájdalmatlanul elli az utódokat, még szeretkezni sem kell hozzá). Enyves-nyelves engedelmes keble telve szeretettel, hegyre fel-le menetelve, telet-sebet elfeledve. 
Tanulság: Igen, az élet nem egy grendszlem torna, ászt ritkán lehet ütni, de ha megtörténik, illik felismerni, mert az igaz pillanatok hamar elhaláloznak. ( …és ez fenti rövid és teljes mértékig a fantázia szülte történetünk minden alanyára és minden állítmányára is igaz)
Felvetődő kérdés: Mi történik, ha elosztjuk magunkat a végtelennel? (fenti zárójel tartalma macskakörmözve.)

1. Anatómia tanáraimtól elnézést, az írás ott és akkor ezt követelte meg, az 'erőviszonyokat' ismerem.
2. Óvodában gyertya volt a jelem.

Hetek óta hangtalan lábnyomokban fekszem,
összegömbölyödve, mint halott csecsemő,
kóbor sajgás a csontketrecben,
rekedten marcangolom az elvásott időt.

Zsigereinkben kéjes kárhozat fészkel, 
tátott szájú, hasztalan alázatot fércel
Hajdanán a koporsókon szegycsontok törtek,
szív köré vak kegyencek védőhálót szőttek.
A fiók mélyén nyers vonalaim sósat dalolnak, 
gerinc mellé léha hiányjelet karmolnak. 
Omló derékszögek fényesítik a lejtőt, 
a vágy guggolva nyeldekli a fertőt.

Vajúdásunk köldökében bűnbocsánat henyél, 
talált lelkek országában félkrajcárról mesél,
polcaira léhán kozmált árnyak,
önmagukkal kábán bújócskáznak.

Napok (javítva: hetek-hónapok-évek) óta kavarognak bennem a gondolatok, ébredek, sétálok, levegőt veszek, rátekintek, vágok, fázom, álmodom, mindhiába, átüt a pillanatok szövetén a(z írás)hiány. Folyik a hiábavaló idő, lyukas a homokórám, peregnek és sercegnek morzsáim, tótágast állva sem tapadok vissza önmagamhoz. Ballaszt, sallangok, sejtmagok és izzadtságcseppek formáznak árkot az arcon, lelket a lénynek, húst a csontra, csípőt a kézbe. Csak a szememet ne felejtsd, a többi vegyülhet a hústenger cséphadaróival. Kongok, dobálom magamba a kavicsot meg a kétszázasokat, amiből úgysem ad vissza gép, nem lesz dupla nyeldeklés a porunkból-levünkből. Az echo nyála is nyúlik, akad, kihagy, torzít és legfőképpen visszakérdez, kié az árnyék, hány fillér egy szívdobbanás, fél pálcás lövöldés plüssnyúlként, önként és dalolva török (össze), álomország tengerpartján a mosolyokért a szemétdombon laposra kell taposni az önbecsülés csigaházát. Vállamon ül a jéggé dermedt kompenzációs pauza, kutat-keres, de már nincs mit kipihenjen, pulzusa itt már csak a gondolatoknak van, lüktetnek, áramlanak és a zérus alá kalibrálják a lelket. Szívj, sűríts, de sose pufogd ki, mert persona non grata leszel és nem egy univerzális robotgép, a mindent vivő sláger, az ifjonti Móka Miki és Ms. Mélylélek, Kékharisnya. Mary Poppins, Terézanya valamint Mensa-agyú huszárjány keveréke, az obligát 'clown' feliratú lábtörlő. Önmagad paródiája lettél, amivel még tíz deka parizert és/vagy fél órát el lehet adni, de 5 liter vért már nem. Kereslet-kínálat között nő a diszkrepancia. A szomorú, hogy annyi tajgán töltött év után még mindig 'fáj' a hideg. Te a mindent árulod ingyen, a bolhapiacon a semmit keresik arany-áron. Mosolyogj, ennyi jár a közönségdíjasoknak. Mélyre szeretnék fúrni, de omlik a milliméteres lösz, számban a föld, édes, szívni kell és zsugorodik a lélek. Szeretnék mindent elmondani a világról, hogy hol,mikor és mivé lettem, merre tart a mélység, ok-okozati semi-racionális, lélekkel fűszerezett vallomásokat tenni, megnyílni, hogy érteni lehessen a komplex semmiséget, a nüansznyi, tomboló végtelent, de minek.
Közben pedig be vannak dugaszolva a lelkek, kitárom a zsalukat, de rájövök, hogy koromsötét éjszaka van és amit hallottam az a semmi kicsontozását kísérő nyöszörgés volt. Meztelenre kell vetkőzni, ha kurjantanak, majd önként ráfeküdni a citromfacsaróra/szögesdrótra/nászágyra, hadd szívják, szürcsöljék ki belőled az utolsó cseppet. 
Hiszen akarnak, szeretnek, szóval tartanak. Örüljél, hogy a menhelyről téged hoztak ki.
Ne fordulj el, ha öklendezned kell, hányd ki önmagadból önmagad, majd
mutasd meg az üres belsődet, fordulj ki, mint egy bicikligumi, gyaluld a recéidet, legyél finom, bársonyos, puha, elfogadó és maradék önmagad köpd a csapba, de a fejedet ne emeld fel, mert ott a tükör. 
Ennyit igazán megtehetsz az üdvösségért...

Az elmúlt 5-6 évet ki kellene radírozni az ember életéből. Superman-es kamu vallomások, fülbe lihegések, nyögve nyelés, édes-savanyú mártásban. Hiszen te 'az' vagy, nélkülözhetetlen (kezű/szájú/lelkű) unikum, csillagszemű juhászlány, akit egy nap után mindig és örökké és bármikor, téperegyes nyáltenger áramlása mellett. Másra nem, de a napra igen, ne halj meg, mert én is harakirizek. Közben meg semmi ágán ültek a szívek, lábtörlő alatt lévő kulcs a mókusodút is nyitotta, te vagy éppen a nemecsekerNŐ, netán Pistike/Móricka/Sárika egyremegy, keret más, a fekete lyukak köteleznek. Netán az eszbetűs rémség dettó kapucsinó-ivás, napi három és a mag elvetődött az ugarra. Ha kikel, hepiszánsájn, fehérfodros ruha, trilla, pilla, rezeg odabent, de Duracell az drága, arra nem ruházunk be. Egyszer használatos, oszt' kidobjuk, ne a szelektívbe, hisz ez csak háztartási hulladék. Répa-retek-mogyoró, van zsákodban minden jó. Addig gazdálkodtunk oktalanul, amíg a végén már a kékmadarak is sírtak-ríttak. 
Konklúzió: Használd okosan az ATP-t, vigyázó szemedet másra csak akkor vesd, ha te épp egy eszkimó igluban üldögélsz fagyoskodva csúfan, véreres szemmel és egy sóhajoddal rá tudsz venni valakit, hogy az eszhelyi Mekiből hozzon neked egy dupla sajtburgert. Ha már éhen haltál, mire odaér, akkor pedig jól púderezzen be, hisz a legkönnyebb a 'nem létezőt' szeretni...

Ott, hol portól ujjlenyomatosak a lelkek,

kongó vágyak térdepelnek,

Átbújhatsz az élet alatt,

nyelvek alól elmart falat.

Ott majd délceg holtak kéjes álma,

a vattacukorra hányt sárban,

vérkönnyel teli lopott hordók,

a volna futószalagján nyomorgón.

Ott sem menekülhetsz a soha mocskából,

fagyott lángok sóhajától,

Vakon a semmi hátára pattanva

a múlt nyálába fulladva. 

Már nem ülünk egy asztalhoz,

hogy a szivárvány alatt rágjuk a morzsákat,

a csendbe süketülve,

tükröt törve számoljuk a rovátkákat.

Te nyertél,

Lepergett az élet, rozsda, könny,

Elkopott a szó, a szív, a vágy sajog

elrepedt a tükörjéggé dermedt fájdalom.

Nem rebeg a sóhaj súlya,

a vágyak ténnyé olvadtak,

az ugar megszelídülve horkol vállamon.

Átitat a langyos tespedés,

a vonalon az élet,

nyújtózkodna, de édeskevés.

Se utánad, se előttem,

fájdalmatlanul vetéljük a lenni-t,

a mindent elfelejtve sem nyerheted a semmit.

Lombjainkban madárdalra fakadt a múlt,

kacagva hullnak könnyek, törnek csontok.

El nem csókolt csókok dallamára keringőzve,

megfojt minket a sosemvolt szerem nyűge.

Lassan ráeszmélt, hogy egy veremben van. Koromsötét volt.

A levegőben édes-fanyar földszag terjengett, szinte fojtogatta, úgy érezte, hogy ha még egyet kell ebből szippantania, akkor mellkasa összeroppan, mintha egy óriás tartaná a markában és darabokra hullva szétgurulnak a földön a darabkái. Ilyenek jutottak hirtelen eszébe és gondolatban meg is feddte magát, hogy a veszély tényszerű pillanataiban is elkalandozik.

Néma csend volt, pedig megdermedve fülelt. Egyszer csak valami halk, ütemes zakatolás muzsikája jutott el a füléig. Körbefordult, elindult, hogy megkeresse a zaj forrását, de sehol sem enyhült az intenzitása. Bu-tupp, bu-tupp, régről ismert ősi ritmussal "fenyegetőzött" a dallam.

Ekkor döbbent rá, hogy a saját szívverését hallja. Remegő kezét odatartotta gyenge vászoninge elé és rémülten vette észre, hogy ujjai felemelkednek és lesüllyednek a vad belső tánc hatására. Próbálta csendre inteni önmagát. "Nyugodj meg-nyugodj meg"- ingaóra-szerűen skandálta magában hangtalanul.

Tennie kell valamit, hogy ne itt pusztuljon el. Először is gondolkodni kezdett, hogy' kerülhetett ide. Nem emlékezett rá. Dörzsölgette a halántékát, botor módon azt remélve, hogy evvel életet lehelhet az elrozsdásodott memóriájába. Már sebesre dörzsölte a bőrét, amikor abbahagyta.

Annyit tudott, hogy ő "odakintről" jött. Bár pontos emlékképei nem voltak, de sejtette, hogy tartozik valahova, szeretik, ennek gondolatára egy áramszerű érzés futott végig rajta. Ez biztosan egy jel, húzta el a száját. Ha nagyon koncentrált, akkor maga előtt látott egy pufók, eleven, mosolygó, kinyújtott kezű gyermeket. Még a gőgicsélését is hallota, a verem elmerevítő hidegében szinte "odafagyott" a jelenet, a gyermek  (valahonnan biztosan tudta, hogy kisfiú) képe ott lebegett előtte. Kinyújtotta a kezét, de csak a levegőt markolászta.

Arra gondolt, hogy ha valaki most látná, biztosan tébolyultnak hinné. Ezt mondta volna, ha valaki látná? Csodálkozott, hogy vannak kívülállók és ő ad a véleményükre. Magán és a gyermeken kívül nem emlékezett semmire.

Ekkor eszébe jutott, hogy körbe fogja járni a "vesztőhelyét", elindult jobbra. Keze ekkor valami hideg, agyagos, nyirkos, élettelen dologhoz ért. Lehajolt, ugyanez. Egy adagot felvett a markába és morzsolgatni kezdte, majd lassan az orrához emelte. Ázott földszaga volt, sebtében ki is talált rá egy új szót, olyan, mint egy sűrű "gyökérfőzet". Elindult, hogy felfedezze a börtöne határait. Kinyújtott kezeit végighúzta a verem falain.

Egyszer csak elakadt valamiben. Zihálva kezdte venni a levegőt és nekiugrott a kiemelkedésnek.

Egy lépcső volt, szabályos, alacsony fokokkal. Nemrég csinálhatták, mert a föld még nem nyerte el lekerekített, sok láb koptatta formáját, úgy állt, mint a homokvár élei, amiket a Gyermek tapasztott össze kicsi kezeivel. Csak fel kellett volna lépni rá és talán kijuthatott volna.

Maga sem tudta, hogy miért, de érezte, neki ezt nem szabad. Nem ő építette, nem használhatja, ugyanúgy, ahogy más értéktárgyait sem használhatja az ember, mert akkor rosszá és bűnössé válik.

Úgy érezte, beszennyezte volna más munkáját és a kijutás öröme sem az ő érdeme lenne így, ezért odébb kezdett el tapogatózni.

Hirtelen egy villanófény-szerű hatalmas ütéssel kísért fájdalmat érzett a fejében. Szinte megbénult a döbbenettől, lehanyatlott a földre, arcát egyik sáros, jéghideg kezével eltakarva, hallotta, amint a félelem összekocogtatja a térdeit.

Azt hitte, meg fog halni. Egyrészt félt tőle. Nem tudta pontosan, hogy miért, de ekkor érezte, ragaszkodik az életéhez, másrészt önmaga számára is nevetségesen felsóhajtott, várva az elkerülhetetlent.

A fájdalom lassan alábbhagyott, tompa sajgássá szelídült, amikor hirtelen "látomásai" lettek, bevillantak bizonyos képek, mintha lelassítottak volna egy mozifilmet. Látta magát, amint kezében az ásóval erőlködik, hogy minél mélyebb gödröt ásson, szinte érezte az elhasznált fa nyél munkás szorítását a tenyerén, az izzadságcseppek végigfolytak a hátán, érzeni vélte az ősz végi napsütést a feje tetején. Egy másik kép is szintén a veremhez kapcsolódott, látta magát, amint már odabentről egyre mélyíti a vermet, körmével kaparja a kavicsos, zsíros fekete földet. Szinte újra átélte a fájdalmat, ahogy az ilyen munkához nem szokott fehér kezén véresen fakadnak ki a hólyagok, körme pedig feketén  repedezik fel.

Egyszerre azonban vége lett a "látomásnak". Nem tudta mire vélni. Ő okozta volna saját maga vesztét? Méghozzá úgy, hogy senki nem kényszerítette rá? Megásta a saját maga sírját? Legszívesebben arcon csapta volna önmagát. Megtapogatta kezeit és érezte a durva, megkeményedett bőr egymáshoz dörzsölődését. Tényleg nem hallucinált. Először arra gondolt, hogy biztosan meghalt már és most a pokolban van, vagy "egyszerűen" megőrült. Elkezdett félni önmagától.

Felnézett, oda, ahova ő a külvilágot saccolta. Valami halvány kis fénysugarat látott. De nem volt biztos benne, érezte, ha nem történik valami, az eszét fogja veszteni. Valamilyan beszéd foszlányai szűrődtek le hozzá. Úgy érezte, hogy őt gúnyolják, csúfolódnak, örömtáncot járnak az ő elkövetkezendő veszte miatt.

Egyszer csak nagy suhogással földet ért mellette valami. Odaszaladt, mint egy éhes állat és azt látta, hogy egy valaki egy vastag, sodort kötelet lógatott be neki. (Sosem voltam jó kötélmászásból-bocs, ezt muszáj volt:) Utolsó erejével rákapaszkodott, szinte görcsbe állítva végtagjait, szinte látta magát az idők végeztéig lógni a "világ" kötelén. Valakik elkezdték felhúzni hangos "hórukkolásokkal".

Hihetetlen öröm szállt belé, a kör alakú fénypont egyre tágult, amikor egyszer csak hangos hahotázások közepette a "fentiek" elengedték a kötelet.

Nem zuhant nagyot, esett már sokat életében, térdét ütötte meg, valamint két kezére érkezett. Maga előtt is furcsa módon, de nem lepődött meg az emberek viselkedésén. Fájt neki és sokat tapasztalt lemondó szomorúságot érzett, hangtalanul sírni kezdett, poros arcán patakokban hulltak a könnyek, szinte árokká mélyítve az amúgy is meglévő ráncait. Először próbálta letörölni őket, aztán hagyta őket saját útjukon. Nem szipogott, szótlanul szenvedett, amíg ajka már égett a sós könnyektől.

Leült a verem aljára. Nem törődött avval, hogy hideg van, két kezét oltalmazóan a füle köré emelte, pedig érezte, hogy itt saját maga a legveszélyesebb lény önmaga számára.

Úgy gyűlölte ezt a poros álruhába bújt lényt,  meg akart tőle szabadulni, de saját magát kellett volna kimetszenie a kebléből. A baj az volt, hogy azt sem tudta, hol leledzik az összes probláéma forrása.

Meg kell keresnem a rosszat, meg kell keresnem a rosszat! Mintha valami ős sodrású folyó erőt adott volna neki. Úgy érezte, képes rá.

Hatalmas erőfeszítéssel kinyitotta a szemét. Vakító fényt látott, hunyorogni kellet, hogy ne vakuljon(...) meg tőle. amikor lassan hozzászokott, rámeredt a körülötte lévő világra.

Már nem a veremben volt. Valamilyen utcán lehetett, mert látta a siető embreket, a nyikorgó autókat, a boltokat, sőt egy játszóteret is, ahol gyerekek "énekeltek" földön túli boldogságot adva neki. A nap melegen sütött, a késő ősz kellemes illata csapta meg orrát. Magára nézett és elszégyellte magát, feketében volt, miközben minden más "pompázott" körülötte. Csodák csodájára senki nem bámulta.

Vennie kell színes ruhákat, ezt akkor elhatározta. Rájött arra, hogy szeret élni.

Ekkor egy ismerős hang jutott el füléig: " Anya, hallottad, amit mondtam, mert olyan furcsán néztél rám."

Ránézett, igen, ez az ő szerető fia, élete értelme, milyen balga volt mindeddig.

Boldogan nevetett fel, a mindent értők mosolyával...

(2006.11.04.)

Mostanában elég sok blogot olvasgattam és rájöttem, hogy nekem bezony felesleges itt írogatnom, sosem érem el azt a szintet, amire áhítozom. Nem firtatom az okokat, de az megállapítható, hogy agyi gátlásom van a tartalmas és esztétikus gondolatok kifejezésére. Ezen nem lehet változtatni.

No, ezért amit most írni tervezek (egy könyvajánló), az sem lesz éppen olyasforma, mint ahogy én azt kifundáltam magamnak. Nem értek a kedvcsináláshoz, a lényeg elvész a sorhalmaz között.

A könyv a Hideghegy címet viseli. Gondolom sokan felhorkantok, mert a videotékából ismerős lehet a filmváltozat és legyintetek egyet rá, hogy "ugyan már,  egy tipikus,  könnyeztető,  hatásvadász produkción nincs mit ragozni, irodalmilag aluliskolázott, aki megteszi".

Pedig nem rossz egy könyv. Charles Frasier írta, nekem a neve ezelőtt semmit nem mondott bevallom. A filmváltozatot sem láttam, a borítóból leszűrtem annyit, hogy a kik a főszereplők. Lehet, jobb így "előképzettség" nélkül, nincs unalom, nincsenek teljesíthetetlen elvárások.

A történet igazából nem egy kibogozhatatlan szövésű mese, szigorúan egy szálón futó eseményekkel, cikornyás sallangmentes romantika. Az amerikai polgárháború idején játszódik. Főhőse Inman, aki egy hegyek között felnőtt, egyenes, őszinte fiatalember. Szülőhelyén összeismerkedik faluba újonnan érkező lelkész leányával, Adával. A találkozásból annak rendje és módja szerint szerelem lesz, de közbeszól a háború, a fiúnak is be kell vonulni, megsebesül. Ada édesapja meghal, önellátóvá kell válnia.

A regény cselekménye Inman varázslatos, kalandos, ezer veszéllyel teli útja a szeretett lényhez.

Nagyon szerethető ember a fiú. Természetben felnőtt, erkölcsös, érző lény, a háború értelmetlenségét konsatatáló, értelmiségieket meghazudtoló világlátással, élni akarással, megrögzött hittel egy boldog életben. Ismeri a madarak énekét, a kövek párbeszédét, az állatok nyomát, a pusztai nép apró rezdüléseit. A természet gyermeke és egy művelt ember egy személyben. Pedig nem tanult ember ő. Aki a jót magában hordozza, annak nincs is rá szüksége.

Iszonyatos kínokat áll ki, becsapják, meghurcolják, kutyaként láncra kötve ostorral  meneteltetik, emberölésre kényszerítik, sokszor megcsapja a halál szele. De ő ettől sem fél. Annyiban sajnálja magát, hogy többé nem láthatja a zsigereiben élő komor, szeles, koromfekete büszke sziklát, a Hideghegyet, nem szagolhatja az ismerős mézédes illatokat és legfőképp nem láthatja Adát, az eszményképét. De nem lázad, tudja, hogy korántsem bztos az, hogy eléri-e a célját, de mindig feláll a sárból. Napokat éhezik, csonttá fogyva, szinte delíriumban halad előre, húzza a lelke.

Ada kezdetben egy tipikus elkényeztett úrilány. Idős, lelkész édesapjával ketten élnek, ugyanis édesanyja születéskor életét vesztette. Édesapja azonban beteg lesz, tüdőbajos, ezért levegőváltozásként Hideghegyre "költöznek". A könyv írója szomorkás arcú, sápadt, kissé légies, koromfekete hajú szépségként említi, akinek udvarlók tucatjai teszik a szépet, de ő egy határozott, konok, mindenről véleménnyel rendelkező nőszemély. Egy adag elitség van benne kellő emberséggel megfűszerezve:)

Kapcsolatuk nagyon rejtjeles a könyvben. A kor hagyományai szerint nyílt szerelemvallásról szó sem lehetett, a háború ellehetetlenítő világa miatt a fojtott érzéseket elnyomja a realitás hidege. Még csak meg sem csókolják egymást. Pedig ők egymásnak rendeltettek. Tudják, érzik ezt, kimondatlanul is, holott titokban mindkettejük bizonytalan a másik érzéseiben. Nem ígérnek egymásnak semmit, felvállalt látszatudvariaskodással válnak el.

Bizonytalan és biztos egyszerre minden.

Ada közben magára marad. Tehetetlenül ül a gaztól burjánzó birtokán, éhezik, rokonok híján remeteéletet él, tudása, ereje, kedve sincs a gazdaság felvirágoztatásához. Tudja, hogy az állapot zavaró, de csak céltalanul sodródik. Ekkor jelenik meg a harmadik főhős, a nagyszájú, erdő gyereke, talpraesett Ruby, akivel hosszú hónapok alatt felvirágoztatják a birtokot.

Ruby a természet része. Szögletes, csontos vonásaival, napbarnított bőrével, iskolázatlan bölcsességével. Saját maga volt egy személyben a saját  édesanyja és édesapja is. Arra született, hogy a lehetetlenből is kiutat találjon, józan ésszel, verítékes, testet-lelket fárasztó és egyszerre építő munkával. Ő a természet része, őstudásával rátapint az élőlények szokásaira, bár néha megmosolyogtatósan naiv és őszinte megnyilvánulásai vannak. Szeretnivaló, eleven lény. Egy harcos tyúkanyó-kislány:)

Bevallom, még van hátra cirka 40 oldalam, de elolvastam már a végét. Sajnos nem happy end, lélekemelő, könnyeztető a végkifejlet. A könnyeimet is úgy kellett visszaerőszakolnom magamba, mert hát ugye az ember más előtt nem sírhat következmények nélkül.

Az őszinte, tiszta szerelem elérte célját. Nagy idő nem adatott meg nekik, de ebben a röpke pár napban ők annyit éltek, mint más egy matuzsálem élet alatt. Inman boldogan mosolyogva hal meg Ada kezében, ők már örökre összeforrottak. A szerelmüket már semmi sem ölheti meg. Gazdagabbak lettek egymással, két nemes, őszinte lélek megtalálta a másik felét és csoda-gyümölcsként egy kislányt adott ennek az érdemtelen, gyilkos világnak.

Igazán nem akarok belőle idézni, mert minden rész jó, de mégis: Ada írni akar egy cikornyás, nem őszinte, "hivatalos" választ a kórházban lévő Inmannek arról, hogy megvárja-e. Meg is születik a mű(mert ez csak az), de elégedetlen lesz önmagával és sebtében ír egy igazi egy mondatot: "Kérem, jöjjön vissza hozzám, várom."

Amúgy nagyon szép a nyelvezete, nem vagyok híve a hosszadalmas tájleírásoknak, de itt szinte mesélt a természetrajz, élvezet olvasni, a fordítás is nagyon változatos, színvonalas, csodás magyar nyelvünk örömünnepe ez....

(Tudom, talán unalmas volt ez a kedvcsináló , ám  akinek kedve támadt, az olvassa el! )

(2006.10.28.)